Örök emlék marad számára az első bajnokavató

A télen jelentette be, hogy felhagy a profi labdarúgó-karrierrel Halmosi Péter, aki korábban a DVSC labdarúgócsapatában is rúgta a bőrt. A Cucu becenévre hallgató kiváló középpályásnak három és fél esztendő is elég volt ahhoz, hogy máig tartó szeretet és megbecsülés övezze a Loki-szurkolók körében. A magyar válogatottban 35-ször pályára lépő játékost többek között a DVSC első bajnoki címéről, és az azt követő nemzetközi kupaszereplésről kérdezte a Hajdú-bihari Napló.

Miként adódott a lehetőség, hogy a Lokiba szerződjön?

Amikor 2002-ben elhagytam nevelőklubomat a Haladást, az osztrák Grazhoz igazoltam, amely akkor nagyon jó csapat volt. Sajnos nem szerepeltünk jól, elküldték az edzőt, és attól kezdve kevesebb lehetőséget kaptam. Szentes Lázáron keresztül keresett meg a DVSC, hogy első körben egy évre kölcsönbe mehetnék Debrecenbe focizni. Abban az időben a Loki már Magyarország topcsapatai közé tartozott, számomra nagy dolog volt, hogy egy bajnokesélyes gárdához igazolhatok.

Hogy érezte magát a cívisvárosban?

Mind a futballban, mind a magánéletemben minden klappolt, én és a felségem is végig remekül éreztük magunkat a cívisvárosban, amely máig a második otthonunk. Nagyon jó és kedves barátokra tettünk szert Debrecenben, jóformán azóta sem ért annyi pozitív dolog az életemben sehol sem. Szima Gábor vezetésével a klub egyeduralkodóvá nőtte ki magát itthon, nekünk csak a futballra kellett összpontosítanunk. A Lokit kedves és segítőkész emberek vették körül: hadd említsem meg Seres Sándort, aki szintén sokat tett értünk és a többi futballistáért.

„Még ki szeretném emelni azt a lokálpatriotizmust, ami átlengi a várost, és jellemezte az akkori csapatot: tele volt a Loki helyi legendákkal, akik – csakúgy, mint a szurkolók, a vezetők és maga a település – távolról érkezettként befogadtak, megbecsültek, talán azért is, mert látták, hogy Halmosi Peti nem alibizik, hanem próbálja mindig a legjobbját adni a meccseken.”

Visszagondolva milyen erős volt az akkori Loki?

Az ország legjobb csapata voltunk. Sajnos az első idényemben, 2004 májusában az Üllői úton elbuktuk a bajnoki döntővel felérő utolsó mérkőzésünket, amivel akkor még kicsúszott a kezünkből az aranyérem. Utána még jobban meg lett erősítve a gárda, és egymás között mi is csak a bajnoki címről beszéltünk. Nem volt egyszerű bekerülni abba a Lokiba, mert a kispadon is válogatott játékosok ültek, de csapatemberek voltunk, mind egy irányba húztuk a szekeret. Természetesen ehhez kellett az is, hogy a vezetők olyan futballistákat hozzanak a klubhoz, akik szakmailag és emberileg is be tudtak illeszkedni a rendszerbe.

Aztán a 2004–05-ös szezon elhozta az áttörést, a gárda megszerezte az első bajnoki címét. Hogy emlékszik vissza az azt követő ünneplésre?

Két ünneplés volt, egy spontán, amikor matematikailag is bajnokok lettünk, és egy szervezett az utolsó bajnoki után. Előbbinél – ha jól emlékszem – egy szurkolói kocsmánál ünnepeltünk a drukkerekkel, de ott a részünkről nem lehetett nagy dáridót csapni, hiszen még nem volt vége az idénynek. A szervezett bajnokavatás is örök emlék marad mindenkinek, mert szerintem olyan fiesztán azóta sem vett részt egyikünk sem. Behúztuk a pécsiek elleni zárómecset, majd egy nyitott busszal indultunk el az Oláh Gabiról a Nagytemplomhoz, és a szurkolók végig ott hömpölyögtek a busz körül az úton, mentek a rigmusok, a közös éneklések. A főtéren már elő volt készítve egy színpad, ahova felhívtak minket, akkora volt az ünneplő tömeg, hogy nem láttuk a végét. Az rémlik, hogy a becslések szerint 40000-en gyűltek ott össze, és amikor a buli végén lementünk a tömegbe, majd' szétszedtek minket, ha az ereklyegyűjtő szurkolókon múlik, talán még a bokszeralsónktól is megszabadítanak bennünket. A tömegből kiszabadulva aztán beültünk valahová, de én még jó kisfiú voltam akkoriban, nem fogyasztottam alkoholt, így egy idő után hazaindultam, a csapat nagy része viszont folytatta a megérdemelt ünneplést.

Abban a szezonban ön nyerte az idény legjobb debreceni játékosának járó Zilahi Sándor-díjat.

Nagy meglepetésként ért, ráadásul pont az első bajnoki címnél. Azt gondolom, ennél nagyobb megbecsülés nem is kell, hogy úgymond ,,idegenként” én vehettem át abban az idényben ezt a díjat. A legelőkelőbb helyen van otthon, a polcomon, a Lokival szerzett aranyakkal együtt.

A BL-selejtezőben aztán a horvát Hajduk Splitet kapta a DVSC.

Mondhatjuk azt, hogy mi kishal voltunk a Splithez képest, sokan elkönyvelték, hogy a horvátok lazán továbblépnek, de aztán lesimáztuk őket. Otthon parádés hangulatban 3–0, aztán a Poljudban pedig 5–0. A hazain a harmadik előtt én adtam a gólpasszt, a visszavágón két gól, két gólpassz a mérlegem. A végén le is cseréltek, emlékszem, jövök le, és óriási érzés volt, amit kaptam a szurkolóktól. A párharc előtt lenéztek minket a horvátok, jóformán azt sem tudták, kik vagyunk, de két meccs alatt megtanulták a nevünket.

Ezután következett a Manchester United elleni két meccs.

Óriási felhajtás volt, hiszen egy világklasszis együttes volt az ellenfelünk. Arra emlékszem, hogy a spliti mérkőzés után Cristiano Ronaldót, meg engem hasonlítgatott össze minden újság, ezek a cikkek félre is vannak téve. Így utólag visszagondolva még most is hihetetlen, hogy volt a karrieremnek egy olyan időszaka, amikor a jelenkor egyik legjobb játékosával mértek össze. Bár mindkét találkozón ők nyertek 3–0-ra, úgy gondolom, nem vallottunk szégyent. Az első meccsen 0–1-nél a szünet után kaptam egy remek felívelést Sándor Tamástól, az angolok válogatott jobbhátvédje, Gary Neville elszámította magát, és miközben a labdáért harcoltunk, látva, hogy gond lehet, eldobta magát. Ahogy elém pattant a játékszer, én ösztönből elrúgtam a hosszúra, láttam, ahogy van der Sar – aki amúgy szinte betöltötte az egész kaput – nyújtózik érte, de nem éri el, és a kapufa tövéről bevágódik a lövésem. A Loki-szurkolók fönn a sarokban megőrültek, de a spanyol játékvezető visszafújta, mert ő szabálytalanságot látott, vélhetően egyedül az egész Old Traffordon. Akkor nem volt időm ezen keseregni, futottam vissza a helyemre, csak később visszanézve tudatosult bennem, hogy szerintem egy teljesen szabályos góltól fosztott meg Luis Medina.

Ezek a meccsek segítettek külföldre igazolnia?

A spliti meccs lefújása után mondták a csapattársak, ha most nem adtam el magam külföldre, akkor soha. Érdeklődött is többek között az olasz Parma és a skót Celtic is, konkrét tárgyalások voltak, de akkor még nem sikerült külföldre szerződnöm, hanem majd 2007 januárjában Plymouthba.

Nem volt önben csalódottság, hogy nem az olasz vagy az angol első osztály volt a következő állomás a karrierjében?

Semmi ilyesmi nem volt bennem, mert a menedzseremmel, Vladan Filipoviccsal – akinek szintén rengeteget köszönhetek – leültünk, és megbeszéltük, hogy egy jó idénnyel a Championshipben könnyen el tudom magam adni a Premier League-be. Plymouthba nem a pénz miatt mentem ki, mert az ajánlatuk és a Lokié között nem volt nagy különbség. Egyszerűen szerettem volna magam kipróbálni a világ egyik legerősebb bajnokságában, és minden klappolt, a DVSC is meg tudott egyezni az angolokkal.

„De ha nem jött volna össze a szerződés, akkor maradok Debrecenben, mert nagyon jól éreztem magam ott, minden szempontból meg voltam becsülve, és úgy voltam vele, lehet, hogy az egész karrieremet a cívisvárosban töltöm.”

Plymouthban is közönségkedvenc lett hamar.

Szép másfél szezont töltöttem ott, sajnos nem sikerült felkerülnünk a legmagasabb osztályba, viszont a feljutó Hull City edzője mindenképpen engem akart a csapatában tudni, és létre is jött az igazolás, a Premier League-es együttesnél folytattam, ott is megbecsültek.

Keresik egykori csapati szurkolói?

Ameddig a profi karrierem tartott nem facebookoztam, tavaly decemberben hoztam létre a saját profilomat. Azóta Loki- és Plymouth-szurkolók jelölnek be folyamatosan, akik olyanokat írnak nekem 13-15 év távlatából, hogy még most is megérint, ahogy beszélek róla.

Volt olyan bajnokság, amelyről gyermekként ábrándozott?

Nekem mindig az volt gyerekkoromban az álmom, hogy a Haladásban focizzak, mert a Hali az életem. Szombathelyiként lokálpatrióta vagyok, büszke a szülővárosomra, valamit arra, hogy édesapám a Haladás örökranglistáján a harmadik helyet foglalja el 306 mérkőzéssel, én pedig a negyedik vagyok 302-vel. Ezt Debrecenben biztos, hogy értik és megértik, mert ott megbecsülik a régi kedvenceket, bár így lenne ez mindenhol.

Molnár Szilárd