A harcos belső világát semmi sem boríthatja fel

Aki úgy él, és úgy gondolkozik, mint Mónus József, a többszörös világrekorder tradicionális távlövő íjász, azaz a „Fehér farkas”, annak talán a világvége sem lenne ijesztő. A nánási hagyományőrző sziklaszilárd értékrendjével nem veheti föl a versenyt a világjárvány sem, József ugyan nem tudja, mikor harcolhat a magyar zászlóért újra, de rendületlenül készül, s tökéletesíti magát a vészhelyzetben is.

Maradt, aki volt

– Körülöttem a világ valóban megváltozott, de az én dolgom semmit sem – nyilatkozta a Naplónak Mónus József. – Továbbra is az íj bűvöletében telnek napjaim, készülök az előttem álló versenyekre. Még februárban megvásároltuk a repülőjegyet az Egyesült Államokba, augusztus 26-án utaznánk, ha egyáltalán felszállhat a gép. Nem kevés pénzbe került, vásároltam cédrustestet, szintén komoly összegért, hogy azzal fogok versenyezni kint, nos, ez most veszélybe került.

„Továbbra is az íjászat teszi ki a mindennapjaimat, mintha misem változott volna, ugyanakkor körülöttünk alaposan más lett a világ.”

– De bárhogy történjék is, azt hiszem, ugyanúgy eljön majd az a harcos, aki meg akar velem mérkőzni, és akkor készen kell állnom. Nagyon készülök, sok munkám van benne, és sok órám, másképpen ez nem is megy – fogalmazott az íjász, akinek a felesége, a szintén ezt a sportágat űző Mónusné Ruszin Anna intézi a mezőgazdasági vállalkozásukat, Józsefnek nincs dolga a földeken, csak az ideget kell megfeszítenie.

– Egy hajdúdorogi legelőre járok át nap mint nap lőni. Teljes magányban gyakorolok, illetve kísérletezem, hogyan lehetne jobban és pontosabban lőni. Az én sportágam egy magányos, meditatív műfaj. Ráadásul ahhoz, hogy a világ legjobbjait sikerüljön legyőznöm, ahhoz valahol titkolnom is kell, hol tartok, mire készülök. Ha látnának, könnyebben készülnének fel ellenem. Mindig is magányos farkas voltam, például ha jönne egy juhász, akkor vele már biztosan szóba elegyednék. Rendkívül időigényes sportág ez, három-négyszáz méterre ellőni a vesszőt, s aztán kiértékelni a lövést, ezzel elmennek az órák, és koncentrációt is igényel persze. Aprólékos tevékenység ez, tehát az én világom ugyanúgy létezik, ha járvány van, ha nincs. Szörnyű egyébként, ami történik a világban, lezárták a határokat, sokan megbetegedtek és meghaltak, ezt minden ország megszenvedi. Ennek ellenére arról van tudomásom, hogy a nagy harcos íjászok közül mindenki készül. Napi kapcsolatban vagyok az ázsiai, az amerikai vagy az európai versenytársakkal, és a mi világunk ugyanúgy létezik és él tovább, ahogyan eddig.

„Mindegyik íjász egy harcos, aki a saját nemzetének a zászlójáért feszül meg a gyakorlások és a versenyek során.”

– Úgy érzem, ha az említett íjásztársadalmon múlna, és az orvoslás lenne az, amihez értünk, már megállítottuk volna ezt a vírust. Ide is, és az élet minden területére elszánt emberek kellenek – vélekedett József.

Talán jót is hoz

Mónus korábban tavasszal általában új íjjal és vesszőkkel jelent meg, ezek idén is ki vannak fejlesztve, és olykor éjjel egy óráig is tökéletesíti az íjász. – Addig nem jön álom az ember szemére, amíg ki nem próbálja minden igényt kielégítően az új szerzeményét. Bizonyára hallani a hangomon azt a vágyat, amit ilyenkor érzek az új fejlesztések kipróbálása iránt. Természetesen fontos, mi zajlik körülöttünk, mert mi is a nagy körforgás részei vagyunk, de ez lezajlik majd, a harcosnak pedig mindig újabb és újabb kihívói akadnak, ez az, ami állandó. Biztos vagyok benne, hogy a hozzáértők megfékezik a vírust, s nekünk pedig az lesz a dolgunk, hogy képviseljük a virtust, készen álljunk az újabb küzdelemre. Azt se felejtsük azért, hogy akik öregek, betegek, vagy ilyen családtagot ápolnak, azoknak borzalmasan nehéz harc ez! Azonban emellett megjelent a mostani nehéz helyzetben az emberek segítő szándéka, az egymáshoz közeledni vágyás igénye. Korábban a sztyeppéken mindenki megadta egymásnak a tiszteletet ismeretlenül is, talán ez a nehéz helyzet elvisz bennünket ebbe az irányba is, s végre figyelünk egymásra és az egészségünkre.

Tamás Nándor