„Két epilepsziás roham jelezte, hogy soha nem fordulhatok el a tánctól”

Legutóbb a Bényi Galéria képzeletbeli színpadán láthatta a közönség Tóháti Szilvia Klaudiát, aki korábban a Csokonai Színház tánckarának tagjaként kápráztatta el a nagyérdeműt. A huszonhat éves Szilvia most a Táncművészeti Egyetemre készül, erről, és életének több más, filmbe illő fordulatáról is beszélt nemrég a színház melletti Frida kávéházban. 

A Csokonai Színház két éve a Csárdáskirálynőhöz keresett táncosokat, Szilvia életében ez volt az első jelentős hívószó afelé, ami mellől azóta sem tántorít: a tánc mint életfogytig tartó hivatás. Az egész hároméves korában kezdődött mazsorettel, balettel, karneválokkal, versenyekkel, majd a Medgyessy-gimi tánctagozatával. Először természetesnek tűnik a kérdés, hogy miért nem folytatta a Táncművészeti Egyetemen, de mint tudjuk, mindig csak mások életének történéseit látjuk egyenesnek, fel- vagy lefelé ívelőnek, a magunké mindig girbegurba. Szilviánál sincs másként. Abban bízott, hogy a debreceni teátrumban tánckar áll össze, ahol helyet és munkát kaphat, ezt – és magánéleti terveit is – több váratlan történés húzta át. A világjárvány és a színházi átalakulások miatt módosított tervein a táncos és szakács élettársa: Bécsbe mentek szerencsét próbálni. A mélypont a hazaköltözés után ütött be. 

Betegségből épült mérföldkő 

– Rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is akartam, a civil életben nem fogom megtalálni magamat. Ennek tünetei is lettek: fél éven belül két epilepsziás rohamom lett, akkor döbbentem rá, hogy itt valami súlyos probléma van: nem tudok a tánc nélkül meglenni – mondja olyan természetességgel, mintha csak az áremelkedésekről folytatnánk eszmecserét a csésze latte mellett. Az egész egy évet vett el tőle, az első rohamtól a felépülésig. Sokáig görcsbe rándult a keze, a lába, a nyaka, ezt elmesélték neki, ő maga nem tudta. Az izmok, amelyeket addig felépített, eltűntek. A nulláról kellett újrakezdeni szellemileg és testileg is, ekkor döntötte el, hogy soha többet nem engedi el a táncot. 

Az epilepszia miatt nagyon sokat volt otthon, kellett valami a tánc helyett, amivel a teste elindulhat valamilyen irányba. Ekkor ismerkedett meg a fotózással. Nincs kedvenc témája, pontosabban mindegyik az, legyen a természet, látványos ételköltemény, közösségi rendezvény, bármi. Mindig a tánc lesz az első, de jó időben találta meg, sokat segített neki a fotográfia. A felgyógyulás után jött a következő megoldandó feladat, a munkahely és a megélhetés kérdése. 

Elmenni, hogy maradhasson 

Poroszlay Éva, Laczó Zsuzsa és Lévai Emese – az egykori tánctanárai –, valamint Katona Erzsébet önkormányzati képviselő nyúltak Szilvi szárnyai alá, és segítik most is, hogy a pályán maradhasson, a színháztól pedig munkahelyet kapott. A legnehezebb időszak jóval a Covid előtt kezdődött, de akkor még ő maga sem tudta, hogy milyen mértékben süllyed alatta a föld. – Évek óta a saját karanténlétemben voltam, ebben az évben viszont valahogy minden beindult – folytatja, hozzátéve, a biztos pont az volt, hogy jelentkezik a táncművészetire. Ha lenne tánckar, el se menne – mondja, de a következő három év akkor is eltelik, ha itt várakozik ölbe tett kézzel, észszerűbbnek látta inkább, hogy továbbképezze magát. – Szeretném, ha nem felejtenének el, viszont muszáj elmennem ahhoz, hogy itt maradhassak utána – hangzik az elsőre ellentmondásosnak tűnő, mégis józan okfejtés. Megjegyzi, egyébként is azt vette észre magán, hogy a fejlődéséhez, egy-egy jó irányba tett, nagyobb lépéshez elkerülhetetlen, hogy időnként visszatérjen a nullához.  

Szilvi ezekben a napokban tudja meg, merre tovább. Egy biztos, az időtől és a földrajzi koordinátáktól függetlenül: látjuk még táncolni. 

SZD