Azoknak a gyerekeknek is meg kell adni az esélyt, akik nem Budapesten élnek

Debrecen város Hajós Alfréd-díját vehette át nemrég Dávid László vívóedző. A szatmáriból debrecenivé lett szakember – akinek leghíresebb tanítványa a kétszeres világbajnok, olimpikon kardvívó, Battai Sugár – makacsul vallja, hogy bár a vívósport fővárosközpontú, a vidéki gyerekeknek is meg kell kapniuk az esélyt. És akkor, mint Sugár példája mutatja, bármi elképzelhető… E ragaszkodás az ideához egészen érthető, ha tudjuk: a vívóedző eredetileg szociálpolitikusként diplomázott, és hosszabb időn át dolgozott a szociális szférában.

Dávid László még mindig csak 39 éves, mégis alakítója volt a vívósport 2000 utáni debreceni történetének. A Cívishír a vele készített beszélgetésben az ő nézőpontjából elevenítette fel e két évtizedet.

Szerelem utolsó vérig

Dávid László ma a DEAC vívószakosztályának edzője. Egyetemi háttér, biztos finanszírozás, szuper terem: tényleg csak a szakmára, az eredményességre kell koncentrálni. Küzdelmes út vezetett idáig.

– Mátészalkán laktunk, anyukám szamosszegi, apukám tunyogmatolcsi. Előbbi szociális területen tevékenykedik, utóbbi pékként dolgozott. Könnyű volt elszakadnom, mert nem láttam jövőt az otthon maradásban. Tizennyolc évesen költöztem Debrecenbe, előtte egyetemi felkészítőre jártam át hetente, ugyanis szociálpolitika szakra szerettem volna jelentkezni. Ekkor találkoztam a vívással, és azonnal beleszerettem. Elég későn kezdtem el, bár ha a régi nagyokat nézzük, még a múlt század elején, akkor nem is annyira… Hiszen a vívás felnőtt sport volt, csak a tanult férfiak számítottak párbajképesnek.

– A pórnép nem párbajozhatott?

– Nem bizony! A sértés módjától, erkölcsi hatásától függött, hogy milyen párbajt vívtak. Ezek az összecsapások a leggyakrabban le sem zajlottak, mert a felek kibékültek. Ha mégis, akkor általában az első sebzésig vagy harcképtelenségig tartottak. A fő ütőereket bandázzsal védték. A legvéresebb párbajokat ezek nélkül vívták. Egyébként sokkal veszélyesebb volt olyannal párbajozni, aki nem tanult vívni. Egy képzetlen ember ugyanis, ha megtámadom, hátramozgás, hárítás helyett inkább „lezárja” a távolságot, előre lép, és szúr. Így mindketten ott maradunk. Még olimpiai bajnok vívó is sérült meg ily módon!

– E romantikus előjátéknak volt köze ahhoz, hogy 17 évesen belehabarodott a sportágba?

– Igazából csak sportolni szerettem volna valamit. Egy afféle önképzőkörbe csöppentem – egyetemisták, már diplomával rendelkezők, doktorira készülők baráti társaságába. Még professzor is akadt köztük.

– A vívás a mai napig a – hogy is mondjam? – a kifinomultabb emberek sportja?

– Ön mondta.

Riposzt a tornaszobában

Dávid Lászlóék „elvívogattak” egy ideig az egyetemen, de egy hasonszőrű társával többre, versenyezni vágytak. Végül megtalálták a „rést”, vagyis a DEAC vezetésének nem volt ellenére a vívószakosztály-alapítás. A 2004-es indulás során kardedzőt is igazoltak a gyermekkora óta Debrecenben vívó Félegyházi Máté személyében. Dávidék lelkesek voltak, de azt is konstatálhatták, hogy az élvonalat esélyük sincs elkapni. 2005-ben, hogy felélénkítsék a debreceni vívóéletet, kibérelték az Ibolya Utcai Általános Iskola tornaszobáját, ahol immár gyerekekkel is foglalkoztak. Mivel ezt a DEAC keretein belül akkor nem lehetett megtenni, felélesztették a Félegyházihoz kötődő Griff Szabadidős Egyesületet.

– Máté egymagában nem győzte a gyerekekkel való heti többszöri tréningezést, ezért még egyetemistaként segítettem, amiben tudtam. Bemelegítés, lábmunka, támadások és hárítások oktatása, versenyek kísérőként, ilyesmik. Ez egészen 2007-ig tartott. Én ekkorra elvégeztem a szociálpolitika szakot, valamint vívóedzői képesítést szereztem a Testnevelési Főiskolán. Ami megtakarításom volt, elment a vívásra; ha a gyerekek utáni tagdíjakból nem jött össze a terembérleti díj, akkor bele kellett pótolni.

Ugrások és megtorpanások

Félegyházi Máté 2007-ben remek ajánlatot kapott Törökországból, oda szegődött edzőnek, ami által az egyesület irányítása Dávid Lászlóra maradt. Annyi gyerektanítványuk volt, hogy szó sem lehetett feladásról. A történethez tartozik, hogy Debrecenben egy másik klub is működött, a Debreceni Honvéd Sport és Diáksport Egyesület (DHSE-PMD). Egy ottani kardedző kiszállása miatt több fiatal szintén Dávid Lászlóéknál folytatta, aki 2010 és 2012 között kifejezetten sok versenyzővel dolgozhatott. A szakember nagyszerű időszakként emlékszik vissza ezekre az évekre. Szerencsésnek tartja magát, hogy huszonéves fejjel olyan versenyzőket taníthatott, akik kadét korosztályban (17 év alattiak) is magyar bajnoki egyéni és csapat helyezéseket, döntőket produkáltak (az azóta sportriporterként tevékenykedő Urbán Ádám személyében válogatottal büszkélkedhettek).

– helyezte el a „memoárban” Dávid László.

2012 a következő szakaszhatár. Nemcsak azért, mert a polgármesteri hivatal szociális osztályára került (a foglalkoztatást helyettesítő támogatások, később a közgyógyellátások ügyintézését vitte), hanem a DHSE miatt is, ami közös munkára invitálta.

– Ők abban az időszakban bővítették a termüket, miközben nekem minden a nyakamba szakadt a Griffnél. Jobban szerettem volna már tényleg csak a vívással foglalkozni klubmenedzsment helyett. Ezért éltünk a lehetőséggel, az egyesületünk jogilag beolvadt a DHSE-be, mi pedig, a már szintén DEAC-os Kontor Zsolttal vittük a saját tanítványainkat és a felszereléseinket a klub Faraktár utcai bázisára. 2012 azért is fontos, mert akkor nyert olimpiát Szilágyi Áron kardozó először; nem véletlen, hogy nagyon sok gyereket hoztak vívni a szülők, nagyszülők abban az esztendőben. Köztük Battai Sugárt. A DHSE-nél kiváló kollégákat ismertem meg, például leigazolták a román válogatott Nyisztor Sándort, aki a párbajtőrözőkért felelt. Vele, Dezső Tibolddal, Bíró Dáviddal és Szőke Csabával egyébként most is együtt dolgozom, de már a DEAC-nál. De rajta kívül is színvonalas szakmai közeg vett körül. 2015-ben egyedüli főállású edzőjévé váltam a klubnak. A vezetéssel szembeni ellenérzések miatt a trénerek egyesével kezdték elhagyni a DHSE-t, miközben ezek az emberek személyes jó barátaim voltak…

A legtehetségesebb gyerekek nemzetközi versenyeztetéséhez, ugye, nem minden esetben adott a biztos anyagi háttér a család részéről. Ilyenkor a klub vagy besegít a költségek előteremtésébe, vagy a tehetség eltűnik a süllyesztőben. Ez az edzők szakmai fejlődésére is kihat. Nem éreztem azt, hogy a DHSE, amely 2016-tól a Békessy Béla Vívó Klub nevet viselte, megteszi e téren az elvárhatót. Azzal sem tudtam egyetérteni, hogy fél év után nem foglalkozhattam kezdőkkel, majd párbajtőrözők lábmunkájának javítását sem segíthettem.

– Kardedzőként ez miért olyan nagy probléma?

– Mert a vívás nagyon érdekes sport abban a tekintetben, hogy nélkülözi a természetes mozgást. Tanult mozdulatok sorozata. Ha a tréner nem ismeri ennek a magasiskoláját, az később nem kijavítható károkat okozhat. Ezért például a DEAC-ban csak a legtapasztaltabb edzők foglalkozhatnak a legkisebbekkel. Mindenkinek a lehető legjobb képzést kell kapnia már kiskorában.

– Árulja el, a szociális munka áthatott valamilyen módon az edzői hozzáállására?

– Mindenképpen. Edzők általában élsportolókból lesznek, akik viszont az élet más területein kevéssé jártasak. Gyakran tapasztaltam a pszichológiai, közgazdasági, szociológiai és más háttértudományi alapok hiányosságát. Felnőttként jöttem rá, hogy mennyi mindent kaptam a Debreceni Egyetemen eltöltött évektől. De a gyakorlat is minket igazolt, mert a Nyisztor Sándorral végzett munka eredményeként lett korosztályos válogatott Kálmán Gyöngyvér, Battai Sugár, Wladimir Véda, utánpótlás válogatott kerettag Bányay Marcell, Sápi Vince.

Kontratámadás oldalvágással

2017-re Dávid László és a klubvezetés annyira elbeszéltek egymás mellett, hogy nem volt értelme a folytatásnak. Ezt már csak tetőzte az az epizód, amikor Dávidot Hajdúhadházra küldték edzést tartani, miközben a kardozóival országos bajnokságra kellett volna készülnie.

– beszélt a születés körülményeiről.

Mázsás kő esett le a szívéről a válás hatására, de sok idő nem volt örülni, hiszen helyet kellett találni a tanítványok számára. Ráadásul olyan tehetségek tartottak velük, akikkel nem lehetett alább adni heti öt edzésnél… Az egyik szülő, Sápi Máté az infrastruktúra érdekében mozgatta a szálakat, míg Dávid a szakmai alap kialakításán dolgozott. Miközben – ne szépítsük – nagyobb pénzösszeget kellett összedobniuk a működésre (a Békessytől a felszereléseik nélkül távoztak). A Hatvani István Általános Iskolában sikerült otthonra találni, majd Battai Sugár 2018. februári kadét válogatott ezüstérme (csapatban) megadta a kezdőlökést. Az edzősködés mellett Dávid újra elhelyezkedett, ezúttal iskolai, óvodai szociális munkásként Hajdúhadházon. A nehézségekkel együtt sem fordult meg a fejében a sportággal való szakítás, ezt, az elmondása szerint, már csak azért sem tehette meg, mert hatvan-hetven gyerek bízott abban, hogy a felnőttek a nulláról is képesek felépíteni egy új klubot.

2020-tól Dávid László részt vehetett a Magyar Olimpiai Bizottság által korábban életre hívott Kiemelt Edzői Programban, miközben Battaival újabb aranyaknak örülhettek a kadét és a junior válogatottban. Sugár egyre inkább szóba került a felnőtteknél, az Interfencing gárdája pedig úgy gondolta, ez a felelősség megkívánja, hogy olyan helyen folytassák, ahol nem kell vesződni minden egyes edzés előtt és után a pástok fel- és leszerelésével. Így „költöztek át” az Irinyi János technikumba, ott érte el őket a koronavírus-járvány, amikor is minden szóba jöhető tornateremben be kellett szüntetni a sportot.

Együttes találat

– A coviddal, 2020 márciusában, ellehetetlenültek az edzések. Az első hullám okozta ijedség után sem térhettünk vissza az iskolai tornatermekbe. Ezért fél pástot az egyik vívó szüleinek a garázsában rendeztünk be, valamint a szabadban edzettünk. Később egy kocsmában, a Malterban tudtunk helyet bérelni, de annak is örültünk, hiszen Sugárnak a 2021-es tokiói olimpiára kellett készülnie… Igazság szerint már jóval korábban megtehettük volna, hogy Budapestre költözünk, hiszen előbb őt, majd engem is megkerestek fővárosi klubok. Mi azonban Debrecenből akartunk kijutni az olimpiára.

– Egy kocsma folyosóján kínlódtak, miközben Budapesten nagyszerű versenykörülmények várták volna önöket… Mitől volt ennyire fontos Debrecenben maradni?

A kocsmafolyosóról – 2021 tavaszán – a Dóczy gimnázium igazgatója segített „kijönni”, felajánlva az intézmény tornatermét. Mesterrel és tanítványával is a Cívishír itt is találkozott akkoriban, amikor az olimpiára készülő Battai Sugárt faggatták. A Dóczyban „iskoláztak” akkor is, amikor Dávid mobilja megcsörrent, hogy a vonal másik végéről a Debreceni Egyetem kancellárja, Bács Zoltán arról érdeklődhessen, mennyire motiválná őket a DEAC vívószakosztályának életre keltése. Talán nem szükséges ecsetelni, hogy a felek gyorsan megállapodtak. 2022 januárjában az interfencingesek átigazoltak az egyetemi sportklubba (Dávidék egyesülete fennmaradt, de csak a DEAC utánpótlásklubjaként).

Tempóban maradni

2022 nemcsak a DEAC miatt vízválasztó, hanem mert a női kardválogatott – Kairóban – megnyerte fennállása első világbajnoki aranyát. Másrészt Dávid Lászlónak fel kellett mondania a hajdúhadházi munkahelyén, hiszen a vívóversenyek miatt kifutott a szabadságából, és muszáj volt választani a kettő közül. Így 2022 nyarától újra főállású edző.

– A DEAC óriási brand, Magyarország vezető egyetemi sportklubja több mint harminc szakosztállyal. Mi, vívók kiemelt egyéni sportszakosztályként működünk. Úgy is kezelnek bennünket, hiszen Debrecennek és Hajdú-Biharnak összesen két éremesélyes sportolója van a 2024-es olimpián. Az egyik, ugye, Sugár, a másik a szintén az én irányításommal készülő DEAC-os, Osváth Richárd paraolimpikon. A velünk szemben támasztott fő elvárás az az, hogy szakmailag hozzuk ki magunkból a legtöbbet, jöjjön vívni minél több gyermek, valamint Sugár és Ricsi maradjon a klubnál. A DEAC-nál immár egy teljes sportolói karrier kialakítható, akiben megvannak a képességek, annak a vezetéssel Lóczi Lászlóné Kovács Mariannával együtt megteremtjük a versenyzéshez szükséges hátteret. Jelenleg legalább száz tanítványunk van.

Apró mozaikokból összerakni a nagyobb képet – ez az, amit Dávid László szenvedélyesen szeret. Szerinte a vívósport is így működik:

– Csak tehetséggel a vívásban nem lehet eljutni a felnőtt szintig. A rosszul tanított technikai elemek egy darabig gyors észjárással, fizikai adottságokkal, ritmusérzékkel elfedhetők, de az utánpótláskort kinőve egyre nagyobb szerepet kap az edzői, a sporttudományi háttér. Egy világversenyen az ellenfeleket már muszáj jó előre feltérképezni, taktikákat megvalósítani. Ha valakinek nem tanították meg eléggé mondjuk a fejvágást, és szembekerül egy versenyzővel, akit jól készítettek fel erre, és edzésben is van tartva, akkor majdnem biztosan veszíteni fog. A vívás technikai sport, aki a szükséges mozgásokat és technikákat nem sajátította el már kisebb korában, az később bajban lesz az ezeket teljesítők ellen.

– A kard, tőr, párbajtőr hármasból miért az elsőt választotta?

– A karddal szúrni és vágni egyaránt lehet, ez adja a legnagyobb szabadságot, a legtöbb variációt támadásban, védekezésben, cselezésben. Magyarországon a kardnak van tradíciója, még ha vidéken nem is annyira erős. Bár ez főként a rendszerváltás után gyengült el. A tehetséges vívókat elszívja a főváros. De a modern kornak hála, azért heti háromszor be tudjuk illeszteni a válogatott edzést. Egy női vívónak technikailag és taktikailag is képesnek kell lennie arra, amire egy férfi. Sőt, mivel előbbiek nem tudnak annyiszor erőből megoldani egy-egy találatot, az elitben a hölgyek versenye, legalábbis számomra, akár látványosabb lehet. Hiszen a nők a kisebb sebességük és a fizikai különbségek miatt még olyan taktikai elemeket is alkalmazhatnak, amelyekkel a férfi mezőnyben már csak elvétve vagy egyáltalán nem találkozunk. Ebben a sportban azokból lesznek a legjobbak, akik intellektuális szinten képesek megérteni a vívást.