A „problémamegoldó edző” büszke a Lokinál elért eredményeire

A születésnapok mindig jó lehetőséget adnak az összegzésre, visszaemlékezésre. Ezt a tézis alapul véve kerestük fel Varga Józsefet, aki a napokban töltötte be a 61. életévét. A sportstatisztika.com oldal szerint Varga József 128 alkalommal ült a DVSC kispadján, amiből 67 meccset megnyert, 7 alkalommal végzett döntetlenre a csapata, s 54-szer hagyta el vesztesen a pályát a piros-fehér egylet, ami így 55 százalékos sikert mutat. Ugyanezen internetes portál kimutatása szerint az örökrangsorban, minden tétmérkőzést figyelembe véve az ötödik legsikeresebb Loki-edző, mindössze Komáromi Ákos, Bokor Ferenc, Köstner Vilmos és Halász Ferenc előzi meg a listán. (Ha csak az élvonalbeli meccseket vesszük alapul, akkor Varga előrelép a harmadik helyre.)

Bár az eredményei alapján a debreceni születésű szakember az egyik legeredményesebb DVSC-tréner, keveset hallani róla az elmúlt években, ezért sokakat meglephet az az információ, hogy jelenleg főállásban a debreceni Hunyadi János Általános Iskolában tanít testnevelőként. Az interjúból többek között kiderül, miért tartja magát „problémamegoldó” edzőnek, miként gondol Komáromi Ákosra és Laurencz Lászlóra, a korábbi játékosai közül miért emelte ki Ruta Latakaitét és Kudor Kittit, mit tart pályafutása legkiemelkedőbb eredményeinek, illetve ki az az ember, akinek nem tud ellentmondani.

Szokott nosztalgiázni?

Amikor meccset nézek, néha eszembe jut, milyen volt a Loki, vagy a korosztályos válogatott edzőjének lenni, és az nagyon jó érzéssel tölt el, mert megélhettünk sikereket. De sokkal inkább a mában élek, mivel mindig van új feladat.

Tudja, hogy a DVSC edzőinek dicsőséglistáján hányadik helyet foglalja el?

Nincs jelentősége, soha nem ezzel foglalkoztam, viszont nem olyan régen láttam, amikor Komáromi Ákosról kerestem valamit. Sokkal inkább fontos számomra, hogy a pályafutásomnak a debreceni kézilabda a kiinduló- és a legmeghatározóbb pontja. Debreceni nevelésű edző vagyok, rengeteget tanultam ebben a városban.

Hogyan indult az edzői karrierje?

Hamar beleszerettem a kézilabdába, versenyszerűen űztem a sportágat, NB I/B-ig jutottam, majd jött a főiskola, és az edzősködés mellett tettem le a voksomat. Miután lediplomáztam, az akkori sportiskolában, a debreceni Hunyadi János Általános Iskolában kaptam egy lánycsapatot, aminek a későbbi élvonalbeli játékos, Csirinyi Csilla volt az egyik vezéregyénisége. Amikor délután véget ért az edzésünk, utána rögtön mentem át az Oláh Gábor utcai Sportcsarnokba, ugyanis ott edzett a Komáromi Ákos által irányított felnőtt Loki. Rengeteget tanultam azokból az edzésekből.

A nyolcvanas évek közepén elindult valami értékes dolog a debreceni utánpótlás-nevelésben, ugyanis sorra jöttek a korosztályos sikerek, aminek aktív részese volt.

A DSI és a Hunyadi-iskola együttműködése nagyon jól működött, abban az időszakban az évfolyamonkénti egy-egy sportosztályban a fiúk igazolt futballisták, míg a lányok kézilabdázók voltak. A tanítási időszakban hetet edzettünk, az öt délutáni tréning mellett kedden és csütörtökön reggel, az első órában gyakoroltunk. Ez a heti hét edzés óriási előnyt jelentett, nem véletlenül volt, hogy a '86-os, '87-es, '88-as korosztály serdülő és ifjúsági bajnokságot, kupát, vagy diákolimpiát nyert.

Az utánpótlás mellett lehetőséget kapott a felnőtt csapatnál is, pályaedzője volt a DVSC-nek, majd a 2003/04-es bajnokság rájátszásában vezetőedzőként irányíthatta a gárdát. Mennyire lepte meg, amikor felkérte a klubvezetés, hogy legyen vezetőedző?

Azért lepett meg, mert nem erről volt szó, amikor felkértek a munkára. Balogh Zoltán volt a vezetőedző, később viszont az ügyvezető igazgatói posztot is ellátta. Viszont a rájátszásra úgy döntött, csakis ügyvezetőként tevékenykedik tovább. Így kerültem képbe, s bevallom, azért volt óriási élmény, mert nemcsak egy élvonalbeli csapat kispadját kaptam meg, hanem pont a Lokiét!

A következő idényre viszont váltott a klubvezetés, és Laurencz Lászlót nevezte ki vezetőedzőnek. Csalódott volt a döntés miatt?

Nem ringattam magam illúziókba, annál is inkább, mert már korábban is hallottam folyosói pletykákat Laci bácsi érkezéséről.

A Laurencz-korszakot követően Bíró Imre lett a szakvezető – akinek szintén a pályaedzője volt –, majd a 2006/2007-es idényben ön váltotta az egykori kiváló válogatott kapust, s másfél szezonon át irányította a DVSC-t. Milyen időszakot élt át a kispadon?

Nagyon izgalmas, sokat adó tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Amikor szezon közben veszel át egy csapatot, akkor a már meglévő taktikai repertoárral tudsz dolgozni, nem igazán lehet a saját arculatodra formálni a játékot. Anno erős ellenfelek voltak a magyar mezőnyben is, elég megemlítenem, hogy akkor remek játékerőt képviselt a Győr és a Fradi mellett a Dunaújváros, valamint a Fehérvár is. A Magyar Kupában bejutottunk a legjobb négy közé, ahol az elődöntőben a Győrrel játszottunk egy nagyon szoros meccset. A végén mindössze 1 góllal kaptunk ki. Emellett bizonyíthattunk a nemzetközi kupában, ahol a francia Metz-cel és a dán Ikast Bordinggal meccseltünk. Egy ilyen menetelés közben az volt a legnehezebb, hogy utaztunk, játszottunk, s így lényegében minden edzésen a következő meccsre készültünk. Ilyenkor csak a képességek szinten tartására lehet koncentrálni. Annyi szívfájdalmam volt, hogy az anyagiak miatt nem tudtunk kiemelkedő képességű játékosokat igazolni.

Egy hosszabb pauza után következett a 2013/14-es szezon, amikor visszatérhetett a Lokihoz, ráadásul nem „beugróként” kapott lehetőséget, hanem már a felkészülés is az irányításával zajlott. Ennek is tulajdonítható, hogy végül két és fél idényen keresztül vezette a DVSC-t?

Amikor a felkérést kaptam, akkor az ország másik felében dolgoztam, a Győr fiókcsapatának, a Veszprémnek voltam a pályaedzője Róth Kálmán mellett. Nagyon boldog voltam, hogy Debrecenben ismét számoltak velem. Jó társaság volt az a gárda, mindössze egy klasszis átlövő hiányzott, de az nagyon. Utólag visszagondolva, lehet, hogy valamit másként csinálnék: soha nem szerettem büntetni, viszont vannak olyan helyzetek, amikor csak abból értenek a játékosok.

Ez az időszak úgy ért véget, hogy szezon közben kellett átadnia a helyét a szlovén Tone Tiseljnek. Csalódott volt?

Ez a váltás egy előre eldöntött dolog volt, nem haraggal váltunk el egymástól a klubvezetéssel. Ekkor szerződtem Mosonmagyaróvárra, ahol az első idegenbeli meccsem a Loki ellen volt a Hódosban.

Milyen érzésekkel tért vissza egykori sikereinek színhelyére?

Nagyon furcsa volt. Annyira megszokásból közlekedtem a Hódosban, hogy amikor megérkeztünk, majdnem a hazai csapat öltözőjébe mentem be. Az edzői pálya olyan, hogy azt a csapatot kell szolgálnod, ahol éppen dolgozol. Természetesen nem tudtam meghazudtolni magam, és amikor a következő szezonban mindkétszer legyőztük a Lokit, akkor nem lejtettem örömtáncot és ráztam az öklöm, ettől függetlenül legbelül nagyon örültem a sikereknek.

A DVSC-s évek után „országjáró turnéra” indult, a Mosonmagyaróvár mellett edzősködött a szintén élvonalbeli Siófoknál, míg az NB I/B-ben a Hódmezővásárhely, a Kiskunhalas, a Kecskemét és a Hajdúnánás trénere volt.

A klubváltások lehetősége minden edző pályafutásában benne van, de be kell vallanom, nem egyszerű feladat, amikor állandóan távol vagy a családodtól, ezt csakis erős idegzetű trénereknek ajánlom. Ilyenkor még az sem kivitelezhető, hogy a hétvégét otthont töltsd a szeretteiddel, mert akkor általában meccs van.

Amikor eldőlt, hogy hazaköltözöm, megkerestek Hajdúnánásról, ahol az első évben utánpótlás-igazgató voltam, tavaly szakmai igazgatóként és a felnőtt csapat edzőjeként dolgoztam, míg idén az országos képzési központ szakmai vezetőjeként, valamint a férfi felnőtt gárda szakvezetőjeként számítanak rám. (Az országban négy képzési központ működik, ebből az egyik helyszín Hajdúnánás – a szerző.)

Jelenleg van kötődése a DVSC-hez?

Igazából semmi.

Meccsekre jár ki a Hódosba?

Nem, akkor láttam élőben játszani a Lokit, amikor én voltam az edzője. Amikor a DVSC meccsel, akkor általában mi edzünk, így nem is lenne lehetőségem kimenni a Hódosba. Természetesen azért figyelemmel kísérem a történéseket a klubnál, és ha lehetőségem van, akkor a tévében megnézem a Loki meccseit.

Milyen edzőnek tartja magát?

Eleinte sokat kiabáltam, de idővel lehiggadtam kicsit. Mindig is nagy empátiával voltam a játékosok felé, néha még túlzottan is. Idővel rájöttem, volt, aki élt, akadt, aki visszaélt az együttérzésemmel.

Kik gyakorolták a legnagyobb hatást az edzői nézeteire?

Egyértelműen Komáromi Ákos és Laurencz László.

És a játékosai közül kiket emelne ki?

Ruta Latakaite „vérprofi” sportoló volt, míg Kudor Kitti a játékintelligenciájával emelkedett a többiek fölé. De úgy gondolom, valamennyi játékosommal jól kijöttem.

Melyek azok a meccsek, amelyekre a legszívesebben gondol vissza?

Szerencsére van miből válogatni, de a Metz elleni EHF-kupa-meccsekre mindenképpen jóleső érzés visszagondolni. De amikor én voltam az ifjúsági válogatott szövetségi edzője, akkor is voltak kiemelkedő eredményeink, míg a főiskolai világbajnokságon és kontinensviadalon megszerzett arany- és ezüstérem szintén szépen csillog.

Van olyan dolog, amit ma már másként csinálna?

Igen, van valami, amit másként csinálnék, de az nem publikus. Illetve még valami, talán nagyobb szigorral végezném a munkám.

Edzőként és tanárként is napi kapcsolatban van a fiatalsággal, hogy látja, a mai generációnál eredményre vezetne az a kőkemény vezetési stílus, amit anno a kézilabdás berkekben szovjet módszernek tartottak?

Biztos, hogy nem!

Mit nehezebb, élvonalbeli kézilabdacsapatot irányítani, vagy hatodikosakat tanítani?

Most osztályt vinni nehezebb, de vállalom a kihívást. Ma már nem hiányzik az a stressz, ami egy élvonalbeli csapat irányításával jár. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy aki nem kiabál, az belül őrlődik.

Évtizedeket dolgozott az utánpótlás-nevelésben, sőt többedmagával még könyvet is írt ebben a témában Korosztályos képzési kézikönyv címmel, így pontos rálátása van a sokakat foglalkoztató kérdésre: jelenleg jó úton halad a jövő kézilabdázóinak felkészítése?

Szerintem egyértelműen nem, mert a TAO bevezetése után mindenki edző akart lenni, s ezért teljesen felhígult a szakma.

Azt már tudjuk, milyen edzőnek tartja magát, de milyen érzés nagypapának lenni?

Egy egészen más világ. Apaként még próbálsz szigorú és következetes lenni, de egy unokának nem lehet ellentmondani.

Milyen céljai vannak még a pályafutását illetően?

Minél tovább dolgozni ott, ahol szükség van rám.