DEAC: csak a szerencse hiányzott?

Sándor Tamás, a DEAC NB II.-es együttesének vezetőedzője adott interjút a Hajdú-bihari Naplónak. A szakember beszélt az elmúlt idény nehézségeiről, büszkeségeiről, s a jövőjéről is szót ejtett.

Október második felében vette át a csapatot. Mik voltak az első gondolatai?

Saját részről egyértelmű volt a szándékom, mint edző szerettem volna szintet lépni. Nem mellesleg a fiam révén ismertem is a csapatot, úgy éreztem, hogy én is fejlődhetek a klubnál, meg persze volt egy elképzelésem a csapattal, amit szerettem volna megmutatni, átadni.

A DEAC szenvedte el a legtöbb egygólos vereséget, mi lehetett ennek az oka?

Ezt én is megnéztem, tizenegyszer szenvedtünk egygólos vereséget az én edzői mivoltom alatt. Ebben közrejátszott a szerencse is a többi csapat részéről, nyilván erre nem lehet fogni az egészet, voltak egyéni hibák nálunk is, amik azt okozták, hogy mindig egy-egy momentumon múlt a sikerünk.

Mi változott meg a bajnokság vége felé? Gondolok itt arra, hogy mikor már biztos kieső volt a csapat, elkezdtek jönni az eredmények.

Sokan azt mondják erre, hogy biztos lement rólunk a teher. Azért olyan nagy teher nem lehetett a játékosokon, soha nem rakott rájuk sem a szakmai stáb, sem a vezetőség, sem a szurkolók akkora elvárást, mely arra hajazott volna, hogy óriási nyomás alatt kell futballozniuk.

Összességében min múlott ön szerint, hogy viszonylag hamar eldőlt a DEAC sorsa?

„Sok mindenre lehetne fogni, kereshetném a hibákat a vírushelyzetben is, s ezekben lenne is igazság. Megviselt minket is a koronavírus, bár tartása akkor is volt a csapatnak, de összességében azt gondolom, hogy (főleg idegenben) nagyon kevés pontot szereztünk, így nem lehet bennmaradni egy ennyire erős NB II.-ben.”

Maradt önben hiányérzet, lehetett volna ebben több?

Azt tudni kell, hogy az a játékoskeret, ami nekünk volt, az mindent kiadott magából. Az egész ott kezdődött, hogy elveszítettünk egy olyan gólerős támadót, gondolok itt Bárány Donátra, aki húsz gólt szerzett az NB III.-ban, nem sikerült pótolnunk. Őszintén, maradt bennem hiányérzet, de ettől függetlenül is erőn felül teljesítettünk. A Gyir­mót (mely feljutott az NB I.-be) ellen tudtunk pontot szerezni, ők a Lokit kétszer megverték a szezon során. Negatív spirálba kerültünk ősszel is, és tavasszal is a sikertelenség miatt, s ez mint utólag kiderült, sokba került a számunkra.

Melyek voltak a legemlékezetesebb meccsei?

Sok negatív emlékem van: a Siófok elleni zakó, az utolsó percekben elszenvedett vereségek. Pozitív oldalról minden olyan meccs jó emlék maradt, melyeken bátran játszottunk, mentünk előre, s azért voltak szép sikereink is így.

Mire a legbüszkébb a csapatnál eltöltött időszakából?

Sikerült egy formát adnom a gárdának, bár sokáig kerestük a számunkra megfelelő rendszert, játékstílust, megtaláltuk, éltünk vele, volt egy ránk jellemző arca az egész játékképnek, amit kialakítottunk. Bebizonyítottuk, hogy jó munkával ezzel a csapattal is lehet eredményt elérni!

Ha már eredményesség, idegenben miért nem ment a pontszerzés? Van erre magyarázat?

Nem játszottunk soha félszegen, megijedve. A mi keretünk viszont nem volt jó arra, hogy letámadjon, inkább a kivárásra tudtunk játszani, és a gyors kontrákra. Nem volt olyan játékosunk, aki hosszú ideig tudta volna tartani a labdát, mindig egy masszív védekezésből próbáltunk meg előrehaladni, ez pedig láthatóan idegenben nem igazán ült.

„A mai labdarúgásban mindenkinek kell védekeznie is, és támadnia is, kivette az erőnket ez a fajta megközelítés, elfogytunk időközben.”

Azt gondolom, a következő kérdést sokan feltették már önnek: marad a DEAC kötelekében?

Valóban nem először hallom, a napokban zajlanak a tárgyalások, melyek jelenleg úgy állnak, hogy elképzelhető a folytatás mind az én részemről, mind a klub részéről. A játékosokkal is mostanság tárgyal az egyesület, kérdés, hogy mi lesz, hiszen szerény számításaim szerint hat vagy hét labdarúgó áll mindössze jelenleg a DEAC rendelkezésére, a többieknek vagy lejár a szerződése, vagy kölcsönben szerepeltek a klubnál. Hamarosan pont kerül minden kérdőjel helyére.

Palánki István