Bakota Árpád: az elfogadás alapja a megismerés, a színház pedig egy út ehhez

A 10. Színházi Olimpia nagyszabású nyitóeseménye április 15-én volt a fővárosban. Mint egy pókháló közepére cseppenő harmat, úgy gördültek szerte az országban különlegesebbnél különlegesebb művészeti produkciók a központi rendezvény után. Debrecenben a Vojtina Bábszínház vendégjátékaival indult a sor, május 11-én, csütörtökön pedig a Csokonai Nemzeti Színház fogadja az első olimpiai résztvevőjét, a lengyel Wanda Siemaszkowa Színház társulatát. Bakota Árpád, a debreceni társulat tagja többek között ezt az előadást várja a leginkább, de más produkciókat is ajánlott olvasóinknak. Beszélt személyes tapasztalásairól, arról, hogy hogyan fogtak össze a művészek a Vajdaságban polgárháborús időszakban és arról, hogy honnan tud makedón népdalokat.

Mi a legnagyobb erénye Ön számára a Színházi Olimpiának? Milyen lehetőséget hordoz hazánk művészei számára?

Más nemzetek kultúrájának, nyelvének, zenéjének, vallásának, gondolkodásmódjának, életfilozófiájának elfogadása nagyon fontos. Az elfogadás a megismeréssel kezdődik. A színházon keresztül nagyon sok információhoz juthatok annak kapcsán, hogy egy észt, egy japán vagy egy dél-koreai hogyan vélekedik a világról. A műfaji sokszínűség nagyon izgalmas a Színházi Olimpiában és az, hogy az amatőr társulatoktól a bábszínházon át, a cirkuszokig mindenki képviselteti magát.

Debrecenben mindezt még gazdagítja az Országos Színházi Találkozó is. Hogyan választották ki az érkező előadásokat?

Az Országos Színházi Találkozón minden meghívott színház saját maga dönthette el, hogy melyik előadásával képviseli magát. 

 Egy nemzeti színháznak erről kell szólnia: hét évestől hetvenhét éves korig mindenki találjon számára érdekes élményt. Bár ez a szemle nem verseny, de egy-egy előadás után lesz szakmai beszélgetés, amin mindenki elmondhatja a véleményét és a színházak megindokolhatják, hogy miért épp az adott darabbal mutatkoztak meg. Így sokkal nyitottabbá, befogadhatóbbá válnak a beszélgetések akár a civilek számára is.

A Csokonai Színház miért éppen Pass Andre Finálé című előadásával készül a találkozóra?

Ez a darab tükrözi, hogy a Csokonai Színház nagyon elkötelezett a kortárs dráma iránt és abban, hogy a fiatalokat bevonzza a teátrumba. A színház terápia, amiből mindenki profitálhat az élete során. 

 Az interneten keresztül azonban nem lehet a másik szemébe nézni és érzékelni a gesztusokat, testtartást, mindent, amiből például a színész táplálkozik egy karakter megformálásakor. A közösségi oldalakon keresztül csak egy tartalmat kapnak a fiatalok, ami kivált belőlük egy hatást, ebből a hatásból pedig egyre több és több lesz a közösségi oldalakon, ami feszültséget, szorongást okozhat. A Finálé nagyon jól rávilágít erre a jelenségre, bár annyira erős, hogy nem mindenkinek ajánlható. Leginkább a kamaszoknak és a szüleiknek való.

Mely előadások érdeklik leginkább? Színészként hogyan építkezhet a vendégjátékokból?

Szívem szerint minden előadást megnéznék, de jó eséllyel nem lesz lehetőségem az összesre. A lengyel Wanda Siemaszkowa Színház előadásával indul a Csokonaiban az olimpia programja. Ezt biztosan megnézem. A Mester és Margarita olyan mű, amit mindenkinek meg kell ismernie. A regény hihetetlenül izgalmas, sokat lehet meríteni belőle. Jó történetbe van ágyazva a szerelmi vihar, a hatalmi harc és sok más, amiről akár külön-külön előadásokat is lehetne csinálni. 

Ilyen az Augusztus Oklahomában (Tracy Letts), Yasmina Reza: Művészet.

Az Ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte Woyzecket ki nem hagynám. Fiatal koromban Jugoszláviában, a Szabadkai Népszínházban a társulattal csináltunk egy nagyon izgalmas és erős képeket használó, expresszív Woyzeck-előadást, ami eljutott a BITEF-re, az akkori híres belgrádi fesztiválra és ki is verte egy kicsit a biztosítékot. A Vörösmarty Színház William Shakespeare Julius Caesar című darabját hozza. Ez egy sokszereplős előadás, szinte az egész társulatot felvonultatja és láthatóvá teszi, hol tart most a csapat. Ezt ezért szeretném látni. Az országos események közül pedig azokra mennék el szívesen, amelyek eltérnek az klasszikus színházi előadásoktól.

A Színházi Olimpia alapítója, Theodórosz Terzopulosz úgy fogalmazott, hogy a Színházi Olimpia embereket békít ki, régit az újjal, a modern művészetet az ősivel, elfogadja a különbözőséget és párbeszédet generál. A rendezvényre mégis árnyékot vetettek személyi és nemzeti ellentétek is. Ön szerint hogyan érdemes hozzáállni egy ilyen nagyszabású kulturális eseményhez? Mérlegelendő-e a részvétel?

Véleményem szerint a politikát nem szabad belekavarni a színházi létbe. Az esztétika és a humánus gondolkodás felé kellene indulni az előadások értékelése tekintetében. A színháznak nem az állásfoglalás a feladata, hanem, hogy valamit felmutasson, valamire rávilágítson. Nincs rendben, hogy az egyik fél nem jön el, ha a másik igen, mert ezekre folyton van válaszreakció és a helyzet egyre eszkalálódik. Egy ilyenfajta konfliktusban nincs győztes, csak vesztesek vannak és ha a művészet is vesztes ebben, akkor nagyon nagy a baj. Ezt kellene valahogyan kikerülni.

Ez egy hat köztársaságból összeállított ország volt, három különböző vallással és csaknem tíz különböző nyelvvel. Tiszteltük, segítettük egymást, ahogy tudtuk. Emlékszem egy balettáncosnőre, aki a Zágrábi Nemzeti Színház társulatának tagja volt, de szerb származása okán bújtatni kellett. A horvát kollégák a saját lakásukon bújtatták őt. Ez a humánus hozzáállás. Szabadkán olyan színházban dolgoztam, ahová az igazgató mindenféle nemzetiségű színészt hívott. A makedóntól a szlovénen át a cigány nyelvűig, mindenféle előadást csináltunk. Azóta is a fejemben vannak makedón népdalok, beleborsózok, ha erre az izgalmas, sokszínű időszakra gondolok. A művészeti társadalomnak ma is érdemes összetartani.

Megyesi-Horváth Borbála