Debrecenben is forradalmasította a szívgyógyászatot, de arra soha nem gondolt, hogy egyszer klinikaigazgató lesz

Vállalkozó szellemű fiatalként Kanadából hozott haza Magyarországon addig nem alkalmazott gyógymódot a szívritmuszavarokra Csanádi Zoltán a kilencvenes években. Akkoriban az ilyen betegek jelentős részét nem is vette komolyan az orvosszakma. A Szegedről indult professzor évtizedeken át tanította kollégáit a szívelektrofiziológia ismereteket kívánó műtéti eljárásokra, közben négy gyermek mellett Debrecenben is kialakította a korszerű aritmológia bázisát. Hat éve klinikaigazgatóként tevékenykedik, immár a kardiológia egészét képviselve. A legrangosabb állami egészségügyi kitüntetés, a Semmelweis-díj után 2023-ban Debrecen Hatvani-díjjal ismerte el kiemelkedő, egyben maradandó értékű orvostudományi tevékenységét. Vele beszélgetett a Cívishír.

Cívishír: Idézzük fel kicsit a hetvenes-nyolcvanas éveket Szegeden!

Csanádi Zoltán: A szüleim pedagógusok, édesanyám magyart tanított. Az irodalom, különösen a költészet, engem is vonzott. Jogásznak készültem, hiszen a történelem szintén érdekelt, márpedig a jogi felvételihez, ugye, épp ezekből kellett jól teljesíteni. Szinte az utolsó pillanatban fordultam az orvoslás felé, amiben szerepe lehetett annak, hogy a rokonságban többen is ezt a hivatást választották. Tőlük hallottam a munkájukról, bejártam hozzájuk a szegedi klinikákra, ezek az intenzív élmények végül az orvosi tanulmányok felé tereltek.

Echte szegedi?

Igen, már a szüleim is a városban születtek.

Polgári miliő, lelkiismeretesen kitaníttatott gyerekek?

Mai értelemben talán igen, pontosabb talán úgy fogalmazni, hogy egy értelmiségi család a hatvanas-hetvenes években, ahol valóban nagy hangsúlyt helyeztek az oktatásra. Magam egyke vagyok sok-sok unokatestvérrel. Mindenki tanult, számos orvos van közöttünk.

Egy gimnazista fiút mivel képes magához ragadni a kórházi világ?

Az egész olyan misztikusnak tűnt: a fehér köpenyes orvosok, a jövő-menő betegek, mindenki rohan, intézkedik, diagnosztizálnak, beavatkoznak, sokan meggyógyulnak... Főleg az I-es számú belgyógyászati klinikán időztem, ami jelentős szakmai műhelynek, míg a gyógyítás nagyon rangos, abban az időben is tisztelt tevékenységnek számított.

Már egyetemi hallgatóként megtetszett önnek a szívgyógyászat.

Eleinte, éppen a korábbi élmények miatt a belgyógyászat vonzott. Negyedévesként kezdett érdekelni a szív. Lenyűgözött az elektrokardiográfia (EKG), amelynek révén láthatóvá tehetők a szívműködés jelei – ez a magzati korunkban elinduló, és az utolsó dobbanásig ható elektromos pulzálás. A szív hangjai, az, hogy hallás útján diagnosztizálhatunk bizonyos betegségeket, szintén izgalommal töltött el.

Tulajdonképpen a kardiológia választotta önt, hiszen a költészet szerve a szív. Egy EKG-lelet csupa ritmus!

Ez így van, az érzelmekkel a szívre asszociálunk. Pulzál, ritmust ver, akár a vers.

A kilencvenes évek elején Kanadában nyílt mód az akkori legmodernebb kardiológiai eljárások tanulmányozására. Hogyan sikerült megragadni ezt a lehetőséget a rendszerváltáson éppen csak átesett Magyarországról?

1992-ben még nem úgy mentek a fiatalok külföldre, mint ma; tényleg kellett a részemről egyfajta vállalkozó szellem! Maga a lehetőség haloványan derengett fel egy, az Ontario állambeli Londonban dolgozó ismerős útján. Ennek a Londonnak semmi köze az angol fővároshoz; akkor egy 300 ezres város volt kiváló egyetemmel, azon belül egy még kitűnőbb aritmológiai (szívritmuszavarokkal foglalkozó) munkacsoporttal. Hozzájuk nyílt lehetőségem csatlakozni, de komoly feltételekkel. Angol nyelvből és a kanadai hatóságok által megkövetelt szakmai tárgyakból kellett vizsgákat tennem. Utóbbit Párizsban teljesítettem – ez volt a legközelebbi város, ahol rendeztek ilyen vizsgát. Maga a teszt hétórás volt... Munka mellett készültem fel, a folyamat nyolc-kilenc hónapot vett igénybe, az akkori anyagi helyzetemben kifejezetten megterhelő költségekkel. Mindebből érzékelhető, hogy mennyire elszánt voltan abban, hogy a lehető legújabb ismereteket sajátítsam el. Középfokú nyelvvizsgával már rendelkeztem, de soha előtte angol nyelvű országban nem jártam. Eléggé izgultam emiatt… Abból a szempontból sem volt könnyű, hogy a fiaimat, akik 8 és 4 évesek voltak, itthon kellett hagynom. Tíz hónappal később szerencsére az egész család utánam jöhetett, és több mint két évet már együtt töltöttünk ott.

A posztszocialista Szeged után milyen volt a megérkezés a tengerentúlra?

Külföldön is alig voltam előtte, nemhogy Észak-Amerikában! De minden érdekelt: a legegyszerűbb, legapróbb dolgoktól a nagyobb szisztémákig. A kanadai egészségügy szociálisabb volt a szocialistánál, teljesen eltérő, mint az öngondoskodásra építő USA-é. A repülőtéren a belépéskor a kezembe nyomták azt a kártyát, amellyel néhány dolgot leszámítva jogosulttá váltam az összes állami egészségügyi szolgáltatásra. Egyébként a hatalmas egyetemi könyvtárban már elsőre hallatlan jó élmény ért: a kardiológiai könyvek polcáról két szegedi farmakológus professzor kötete nézett vissza rám.

A hatalmas üzletek és az árubőség 1992-ben szokatlanul hatott, e téren mára jóval kisebb a különbség. A gyerekeink imádták Kanadát, gyorsan megtanultak angolul, jól beilleszkedtek. Rengeteget kirándultunk, a kongresszusokra repülő helyett autóval mentünk, akár több ezer kilométert is, hogy együtt lássunk még többet Észak-Amerikából.

A kollégák jól fogadták a közép-kelet-európai jövevényt?

Ez az egyetemi szívcentrum már az érkezésem idején elismertségnek örvendett számos külföldi ösztöndíjassal. Olasz, kolumbiai, kínai, thaiföldi, indiai és persze kanadai munkatársak közé csöppentem, ami náluk a megszokott gyakorlat.

A kanadaiaknak miért állt érdekében tehetséges embereket összeszedni és oktatni a világ minden tájáról?

Szerintem azért, mert elég keményen dolgoztunk. Tőlük kaptam a fizetést, de cserébe nagyon sok munkát követeltek. Számomra ez jó volt, mert tanulni így lehet a legtöbbet. Kemény időszakként él bennem, de nemcsak én nem mentem haza délután négykor, hanem az ottani professzorok sem. Számomra egyébként este nyolc-kilenc órakor ért véget a munkanap. Kanadára gondolva sokszor eszembe jut a kórház, az érkezésem utáni első napok. Betegekre is emlékszem, sokaknak a neve is megvan a fejemben, olykor a róluk készített feljegyzéseimet is fellapozom!

Nem jelentett kulturális sokkot annyiféle ember ellátása?

Kuriózumként hatott rám, könnyen megszoktam. A magyar betegekkel való találkozások voltak a legmókásabbak. Egyszer hallom, valaki az anyanyelvemen kiabál a folyosón, nagyon keresve valamit. Az idős hölgy csak akkor realizálta, hogy nem is angolul beszélt, amikor elé toppantam és magyarul szóltam hozzá...

Világszinten is a szívritmuszavarok legfejlettebb kezelését sajátította el. Mitől volt ez fontos újítás?

A katéteres szívritmuszavar-kezelések és a beültethető eszközökhöz kapcsolódó eljárások élvonalát képviseltük. Az általunk kezelt betegeknél a ritmuszavarok elsősorban a gyors szívműködésből adódtak. A páciens ezt úgy éli meg, hogy az egyik pillanatban tökéletesen érzi magát, a következőben viszont elkezd „rohanni" a szíve, ami bizony ijesztően hat. A betegek ennek következtében néha el is ájulnak, gyakran halálfélelmük támad. Mindez többnyire perceken belül elmúlik. Ezek a tünetek egyfajta szívbeni elektromos rövidzárlatra vezethetők vissza, ami általában velünk született rendellenesség. Míg a problémát korábban csak a mellkas felnyitásával tudták orvosolni, addig mi a lágyéktáji combvénából katétert vezettünk fel, vékony EKG csövecskéket, amellyel a szíven belül milliméteres pontossággal meghatároztuk és kiégettük a kóros rövidzárlatokat.

Az időmúlással párhuzamosan egyre több és többféle szívritmuszavarra találtunk megoldást. Az 1995-ig tartó kanadai időszakom alatt is végeztünk vadonatújnak számító beavatkozásokat. Ezeket folytattam már itthon, ahol nagyon sok olyan műtétet végeztem, amelyet még Kanadában sem csináltam, mert a kilencvenes évek közepén még nem létezett.

Minek köszönhettük ezt az újszerű műtéti eljárást?

Az alapjai a nyolcvanas évek elejéig nyúlnak vissza. Egy San Franciscó-i laborban véletlenül végeztek ablációt, vagyis egy körülhatárolt terület roncsolását egy szívbe helyezett katéteren keresztül. Egészen mást szerettek volna csinálni, ugyanakkor észrevették, hogy ez a szövődmény tervezett gyógyításra is felhasználható. Úgy tíz évbe került annak a technológiának a kialakítása, mely révén az eljárást rutinszerűen használhattuk az ontariói Londonban.

1995-ben hazatért, itthon ismeretlen tudást hozva magával. Harmincöt évesen nehéz volt meggyőzni a szakmát?

Annak tudatában érkeztem Szegedre, hogy semmilyen eszköz nem adott az általam végzendő kardiológiai beavatkozásokhoz. Ezért kanadai kórházaktól kértem használaton kívüli műszereket, amelyeket saját költségen hozattam haza. Egy technikussal háromnegyed év alatt sikerült úgy kialakítanunk a rendszert, hogy elvégezhettem az első műtéteket. Itthon is támogatókra találtam, egyikük a szegedi II. számú belgyógyászati klinika akkori vezetője, Csanády Miklós (névrokonom), a szívultrahang-vizsgálatok hazai úttörője. Ugyan az én területemmel nem foglalkozott korábban, de azonnal átlátta a jelentőségét. Az első magyarországi szívátültetést (1992) végző Szabó Zoltán professzort is szeretném megemlíteni, aki abban az időben már nem gyakorló orvosként dolgozott, hanem egy, a kardiológiában fontos orvostevhnológiai céget igazgatott. Jelentős segítséget kaptam tőle az eszközöket illetően és emberileg egyaránt.

Azért szkeptikusok is akadtak, nem?

Hogyne. Voltak, akik nemhogy a gyógymód, a betegség létezését is tagadták. A legjobb meggyőzés a sikeres beavatkozás, annak pedig viszonylag gyorsan híre ment. Látva, hogy a gyógyító eljárás működik, küldték is a pácienseket Szegedre az egész országból, Budapestet és Debrecent is beleértve. Egyébként a kétkedés nem életkorfüggő, sokan hittek benne az idősebb generációból is.

Amikor megjött a siker, sokan akartak csatlakozni?

Szegeden eleinte nem tolongtak a kollégák. Hiszen elég összetettek ezek a szívelektrofiziológiai beavatkozások. Egy koszorúér-tágítás könnyebben megérthető: adott egy cső és egy érszűkület, amelyet tágítva elősegítjük a vér újbóli akadálytalan áramlását. A szív-elektrofiziológia során az elektromos jelek értelmezése jelentős előképzettséget igényel, elsajátítása viszonylag hosszadalmas. Amikor én tanultam ezt Kanadában, egy éven át kutattam és két évet dolgoztam klinikai orvosként. Bár Szegeden éltem, rendszeresen jártam az országot, több kórházban segítettem elindítani a korszerű beavatkozásokat. Később külföldön is sokszor megfordultam, számomra megszokottá, sőt stimulálóvá vált ez az életforma. Debrecenben 2004-ben kezdtem el a regionális aritmiacentrum létrehozását, ami később akkreditált nemzetközi oktatóközponttá vált. Örömteli kihívást jelentett mindezt létrehozni.

A fővárosból nem akarták elhappolni?

Budapestre is gyakran hívtak, és a fővárosból is jöttek kollégák tanulni, ez a mai napig így van.

Nehéz szívvel hagyta ott a szülővárosát?

Szegedre a mai napig hetente, kéthetente hazajárok. Ott élnek a szüleim és az egyik fiam is. Tehát Szeged az otthonom maradt, míg Debrecen azzá vált.

Debrecenben 2017 végétől a Kardiológiai és Szívsebészeti Klinika vezetője is. A menedzseri feladatok testhezállók?

Az aritmológiát megteremteni, labort vezetni, csapatot, műhelymunkát kialakítani jöttem, nem gondoltam arra, hogy egyszer klinikai igazgató leszek. Ez a váltást megelőző egy-két évig fel sem merült. Amikor Édes István professzor úr nyugdíjba ment, már rendelkeztem azzal a klinikai és tudományos tapasztalattal és eredményekkel, amelyek a pozíció betöltésére alkalmassá tettek. Természetesen én is megküzdök a napi szintű problémákkal, miközben a magyar egészségügy fél évszázad alatt nem változott akkorát, mint az elmúlt három évben. Ugyanakkor nagy öröm, amikor új beavatkozásokat tudunk elkezdeni vagy olyan beruházások végéhez érkezünk, mint a vadonatúj szívkatéteres hibrid laboratóriumunk. A klinika igazgatása nagy váltást hozott az életemben. Ma már nemcsak elektrofiziológus vagyok, hanem a kardiológia egészét képviselhetem. Sok újat tanultam és kezdtem el magam is a gyakorlatban, például bizonyos szívbillentyűhibáknak, szervi szívhibáknak a katéteres, gyógyszeres kezeléshez kötődő beavatkozásait. A rendszeres vizitek alkalmával igyekszem mind a különböző szívbetegségeket, mind a klinika működésének esetleges rendellenességeit orvosolni.

És tapasztal a betegeknél bármiféle tudatosodást?

Húsz-harminc éve megmosolyogtuk az utcán, parkokban kocogókat. Mára viszont megszokott, hogy vannak emberek, akik így is törődnek az egészségükkel. Messze nem annyian, mint optimális lenne, de azért használják az edzőtermeket, a futóköröket, a kondiparkokat. Az egészséges élelmiszerekhez való hozzáférésünk is javult, egyre több a tudatos fogyasztó. Amikor hazajöttem, az első egy-két évtizedben főleg veleszületett ritmuszavarokat kezeltünk. Mára az idős korra jellemző betegségek kerültek előtérbe.

A szív-elektrofiziológiai csapatunk népes, a koszorúér-problémák katéteres ellátásához is megfelelő human erőforrással rendelkezünk. Újabban igyekszem egyéb kardiológiai profilok felé irányítani a fiatalokat. Ilyen például a strukturális intervenció, a billentyűhibák katéteres kezelése, ami a kardiológia felfutó ága. A vidéki centrumok között ebben is élen járunk, ide várok még elkötelezett kollégákat.

Mennyiben lehet köze a szívbetegségekhez az olyan civilizációs ártalmaknak, mint a stressz, a figyelem szétaprózódása miatt növekvő szorongás vagy akár az elmagányosodás? Milyen szerepet kap a psziché, a genetikai hajlam, az életmód?

Nehéz volna arányosítanom. A genetikai fogékonyság általában minden betegség kialakulásában jelen van. Persze akadnak churchilli kivételek, hiszen ő korán elhízott, egy életen át szivarozott, mégis hosszú életűnek bizonyult. De azért az életmódbeli dolgok igenis jelentős szereppel bírnak. Az étrend, a túlsúly, a dohányzás, a magas vérnyomás, a cukorbetegség összefüggő bántalmak, amelyek egyenes utat jelentenek a szív-érrendszeri betegségek, például a szívinfarktus kialakulása felé.