A feladat adni, nem pedig elemezgetni – véli a Debreceni Karitatív Testület új vezetője

Az egyszerű, normális, tiszta hitre épít Törő András. A római katolikus pap rengeteg fronton szolgál, püspöki irodaigazgató, országos katolikus egyetemi lelkészi referens, a Debreceni Szent László Katolikus Szakkollégium igazgatója, egyházmegyei ifjúságpasztorációs referens és rendszeres szereplője a Szólj Be a Papnak kezdeményezés rendezvényeinek. Nemrégiben új feladatra hívta Isten, a Debreceni Karitatív Testület vezetőjeként felelt a Hajdú Online kérdéseire.

Hogyan merült fel a neved, amikor a Debreceni Karitatív Testület új vezetőt keresett?

Elsősorban nem engem, hanem a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyét keresték meg azzal, hogy lássa el a Debreceni Karitatív Testület elnöki feladatait. Az Egyházmegye két tagszervezettel, a Szent Anna Karitásszal és a Forrás Lelki Segítők Egyesületével van jelen a testületben. Korábban a Hajdúdorogi Főegyházmegye volt a testület fundamentuma, azelőtt pedig a Református Egyház az adminisztrációt illetően. Ebből még nem következik egyértelműen, hogy a szervezet élén egyházi személynek kell állnia. Palánki Ferenc püspök úrral beszéltünk először arról, hogy vállalhatnám a feladatot. Valamelyest ismertem a testület tevékenységét, valamint a korábbi években én feleltem a nagy karácsonyi gyűjtésért az iskolákban, a plébániákon. A tapasztalatok ellenére mégis egy felelősségteljes megfontolást igényelt a döntés, hogy alkalmas vagyok-e, alkalmassá válhatok-e erre a feladatra. Sokat imádkoztam emiatt, igyekeztem Isten elé vinni, hogy van-e ezzel dolgom, vajon eszköz tudok-e lenni ebben a szerepben Isten számára. Aztán kiformálódott bennem, hogy ez egy nagy lehetőség. A feladatom által – ami nem feltétlenül szorosan vett lelkipásztori tevékenység – egy pappal fog találkozni sok ember. 

Nem hiszek a hittérítésben. A másik ember felé odafordulás azonban ott van a mi bibliai hitünkben. Az evangéliumban nekem nagyon fontos, hogy amikor Jézus valamilyen emberi nyomorúsággal – betegséggel, bűnnel, éhezéssel – találkozik, soha nem a helyzetet elemzi. Nem kérdezte, miért ilyen a bűnös asszony vagy a hallgatósága miért indult el egy többnapos programra étel nélkül, pedig ezek racionális kérdések. Jézus azt adta nekik, amire akkor és ott szükségük volt. A bűnös asszonyt felemelte a megaláztatásból és azt mondta, hogy „menj, többet ne vétkezzél”, az éhezőknek pedig kenyeret adott. Nem oldott meg minden társadalmi, szociális, egészségügyi problémát. Azt adja Isten, amire nekem szükségem van, ami tud gazdagítani. Ha valaki éhes, annak hiába beszélünk az evangélium öröméről. Ha adtunk enni, akkor utána talán beszélhetünk arról, kicsoda is ez a Názáreti Jézus.

A másik vezérgondolatom e vezetői szerepben az, amivel Assisi Szent Ferenc küldi el az első követőket: „ne beszéljetek arról, kik vagytok, a hitetekről, hanem éljetek úgy, hogy kérdezzenek rólatok”. A Karitatív Testületnél nekünk nem erőszakoskodni kell, hanem meg kell élnünk azt a tanítást, amit kaptunk. Ha valakit az adott helyzetben tényleg csak az átvett élelmiszercsomag érdekel, akkor ezt el kell fogadnunk. Hogy kinek, mi marad meg a szívében, ez milyen magvetéssé tud válni, az már nem az én dolgom, hanem Istené. Lehet, hogy mi soha nem fogjuk meglátni az eredményét, de a magvetőnek ez nem feladata.

A testület mögött nagyon nehéz évek vannak. Mi látszik most a közeljövő legnagyobb kihívásainak?

Elképzelésünk sincs, ahogyan az elődöm sem számíthatott a covidra vagy a háborúra. Most szeretnék a testület csaknem 30 tagjával találkozni és megismerni a belső működést. Ez egy ernyőszervezet, ami támogatja azt, hogy normális útja legyen az adományoknak, minél többek jussanak hozzá és ne legyen átfedés a segítőközösségek között.

Amikor útjára indult ez az egész vezetői felkérés, akkor az egyik imaalkalommal azt a gondolatot kaptam Istentől, hogy a testület révén több szemet hívunk meg a látásra. Minél több látó szem van, annál többet tudunk észrevenni a körülöttük lévők szükségéből. Vannak rászorulók, akik nem szólnak, mert kellemetlen, vagy mert belefásultak az élethelyzetükbe, ha azonban van egy lakóközösség, ami meglátja és jelez a testületnek, akkor tudunk segíteni. Sokszor annyira szeretnénk Istenek lenni, valami igazán nemeset cselekedni. A jó cselekedetekhez pedig gyakran elegendő azt az egyszerű lehetőséget megragadni, hogy merünk nyitott szemmel járni. A testület fontos céljának tartom, hogy minél több embert bevonjunk, ösztönözzünk a karitatív cselekedetekbe. A part szélére kerültek nem mindig kenyérért kiáltanak, van, akinek az a segítség, ha hosszú idő után beszélgethet valakivel. Isten jónak teremtett minket, éljünk ezzel a tulajdonságunkkal!

Hol gyökerezik a hited? Családi örökséged vagy egészen egyéni útkeresés eredménye?

Debreceni kórházban születtem, egy nyírségi kétezer lelkes településen, Geszteréden nőttem fel. Ez egy családias, kis közösség, a másikról való gondoskodás benne volt az emberekben. Nemcsak cselekedetekkel segítették egymást, hanem munkát, lehetőséget is kínált, aki tudott az ismerőseinek, hogy boldogulhasson mindenki. A családunkban teljesen egyértelmű volt, hogy aki megfordul nálunk, azt megkínáljuk azzal, amink van, legyen az egy pogácsa vagy egy kávé. Az ember természete szerintem ez, ha közel él a másikhoz. A város nagysága magával hoz egyfajta távolságot. Ezen lehet bosszankodni, vagy lehet ezt élvezni, de ez a valóság és a valóságot kell szeretni.

A hit hozzátartozott a gyerekkoromhoz. A családunkban nem is volt kérdés, hogy megyünk-e templomba. Egy udvarban két nagy házban éltünk együtt a szüleimmel, nagy- és dédszüleimmel, természetes volt, hogy mindenki gyakorolja a hitét. Volt egy nagyon jó plébánosunk, Kaszap Béla, aki a maga természetes egyszerűségével beszélt Istenről. Azóta magam is megtapasztaltam, hogy a hitnek ebből a természetes egyszerűségből kell fakadnia. Szükség van egyfajta józanságra. Egyszerűen elfogadom, hogy ki az én Teremtőm és azt, hogy ez a Teremtő engem szeret. Erre a szeretetre pedig válaszolok. A csodálatos az, hogy soha nem fog a szeretet az Ő részéről megszűnni. Ez ad egy nagy szabadságot és motivációt. Tudok olyan lenni, mint Ő, hiszen a képére formált és a másik embert is! Van közöm mindenkihez, hisz ugyanaz a Teremtő indított minket.

Egy interjúban úgy nyilatkoztál, hogy mindannyiunk célja megtalálni a saját hivatásunkat és az életszentségre eljutni. Mikor és miből érezted meg egészen biztosan, hogy megtaláltad a hivatásod?

Ott volt a lehetősége a többi terv között, hiszen a debreceni Szent József Gimnáziumban érettségiztem. Útkeresésben voltam, elképzeltem magam a mezőgazdaságban, a politikában, a jogi szakmában. Mígnem szerveztek egy ifjúsági találkozót Németországban, ahová jelentkeztem, de nem volt már hely. Az indulás előtt kevéssel szóltak, hogy valaki eltörte a kezét, helyette mehetek. Ott egy szeminarista kérdezte tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, majd elmondtam neki a sok tervem. Azt felelte, hogy ha ennyi ötletem van, akkor vegyek fel még egyet a listára: lehetnék pap is. Abban a pillanatban lett világos számomra e cél. Persze nem volt diadalmas és rögmentes az út, voltak nagy megtérések.

Másodéves voltam Egerben, amikor nem tudtam biztosan, merre tovább. Veres András püspökkel beszélgettem egy lelkigyakorlaton és azt mondta: „Két év után a vendégeskedés ideje lejár. El kell dönteni, hogy ezt akarja, vagy sem. Húsz éves, ha nem ez az útja, menjen, és még bármit megtanulhat.” Kijózanító volt, megéreztem, hogy dönteni kell és abba az elhatározásba minden energiámat beleadni. S ha közben kiderül, hogy az Úr másra hívott el, az sem baj. Sokan kérdezik, hogy a cölibátust hogyan tudtam választani. Én nem lemondtam valamiről, hanem egy meghívásra mondtam igent. Isten engem az én közösségembe hívott a szolgálatára. Egy házassági döntést sem úgy hoz meg a férfi, hogy lemond az összes többi nőről, hanem úgy, hogy a feleségét választja. Ez elsősorban a szív döntése, nem pedig értelmi.

Hogyan éled meg a mindennapjaidban Isten jelenlétét?

Úgy tapasztalom, hogy sokan azért nem hisznek Istenben, mert az az Isten, akiben nem hisznek, abban én sem hinnék. Az egy szörnyű Isten, aki büntet, számon kér. Az az Isten, akiben mi hiszünk, azt szeretné, hogy kerüljünk kapcsolatba, találkozzunk Vele. A mi hitünk elején nem egy tanítás áll, hanem egy találkozás. Istennek van egy nagyon határozott és csendes jelenléte. Előbbit arra értem, hogy vitán fölül jelen van. A csendeset pedig arra, hogy időt kell adnom neki, olyan minőségi időt, amikor rá figyelek. A reggeli ébredés után van egy imádságos része a napomnak. Ennek mindig van egy nagyon csendes része, amikor nem olvasok, nem imádkozok, hanem megállok Isten valósága előtt. Tanácsolni is szoktam az egyetemistáknak, a híveknek, hogy üljenek le akár csak öt percre, állítsák be a stoppert a telefonjukon, hogy ne kelljen az órát nézegetni, és ebben az időben ne akarjanak semmit. Ne gondolkodjanak, nem kell kitalálni Istent. Csak mondják azt: Uram, itt vagyok! S hamarosan meghallják, mire hív Ő, egy-egy helyzetben, mit tenne Ő. A Szentírás olvasásával is közel kerülhetünk Istenhez.

Napközben aztán többször tetten érjük egymást, amiből tisztán megérzem, hogy egy gondolat, feladat Istentől van. Nemrég a mise előtt kis idővel jött hozzám valaki, hogy gyónna. Volt egy pillanat, míg azt gondoltam, öltöznöm kellene és kezdeni, el fogok késni, de mégis behívtam. Ahogyan elkezdtük a gyónást, kiderült, hogy évtizedek óta nem szánta rá magát. Ez egyértelműen istenadta lehetőség.

Milyen tulajdonságaidban kell fejlődnöd? Hogyan gazdagodhatsz a friss feladatkörödben?

Mindenképpen fejlődnöm kell az elköteleződésemben, ez egy folyamatos út. Abban a formában, hogy amibe belekezdek, abba mindent beleadjak. Most érzek egy aprózódást a teendőim és feladataim kapcsán, de ez azzal is együtt jár, hogy hogyan adok oda feladatokat másoknak, hogyan bízok meg az emberekben, a munkatársaimban. Természetesen lesznek csalódások, meg kell tanulnom felállni belőlük. Elfogadni, hogy ilyenkor senki sem rossz, hanem a helyzet alakult rosszul, jó szándékkal menjünk tovább. A másik fontos tanulnivaló, amiről korábban beszéltem, hogy a helyzeteket ne akarjam elemezni. Fontosabb megélni a pillanatot. Nem jellemző, de előfordul, hogy belecsúszok az ítélkezésbe. Ezt szeretném kiküszöbölni. Nekem az a feladatom, hogy a rászorulót abban a helyzetben, amiben van, segítsem egy lépéssel előrébb jutni.

Megyesi-Horváth Borbála