Az én ünnepem 2014 - Mese a vaníliás kalácsról

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, élt egyszer egy kislány. Olyan messze azért nem kell menni, csak egy kis fatornyos faluig, ahol ez a mese történt. Akkor még egyedüli lány unokaként hat-hét éves lehetett, a nagymamája szerette volna bevezetni a sütés-főzés tudományába.

Voltak kedvenc süteményei, de különösen a nagyi által sütött vaníliás kalácsot szerette. Közeledett a karácsony, összedugták a fejüket a nagyival, és megbeszélték, hogy meglepetésként megsütik a kalácsot. Már akkor elcsodálkozott, mikor a nagyi elővette a dagasztó teknőt, ő meg olyan kicsi volt, hogy nem érte el. Ezért fel kellett állni egy kisszékre. A nagyi türelmesen magyarázta, miért kell az élesztő, tej, cukor, liszt és a végén vaníliacukor. Ahogy a dal mondja, gyúrta kézzel-lábbal, mert szerette volna, ha ez a kalács karácsonyi csoda lenne.

A kislány megnézte a számára hatalmas kemencét, amely félelmetes volt, különösen, ha a Jancsi és Juliska meséjére gondolt. Míg kelt a tészta, nagyi befűtött a kemencébe. A fa hatalmas lánggal égett, és meg kellett várni, míg parázs lesz belőle. A kislány már unta ezeket az előkészületeket, ki- beszaladgált, hogy mit csinálnak a gyerekek.

Közben a megkelt tésztát a nagyi egy lábasba tette, és mikor a kemence elérte a kellő hőfokot, sülhetett a kalács.

Mások előtt örök titok maradt, hogy ki sütötte, de az biztos, nagy örömet szerzett, amikor az ünnepi asztalnál megkínálta a szüleit.

Így karácsony környékén, mikor fellobbannak az ünnepi fények, szeretettel gondol a nagyira, aki ezeket a fényeket már az égi mezőkről nézi. Reméli, hogy az angyalok is megtanulták, hogyan kell kalácsot sütni, és minden ember asztalára küldenek egy szelete belőle.

- O Kelemen Klára, Debrecen -