Tíz pontban arról, miért nem a valóságot látjuk

„Az embert nem maguk a dolgok, hanem az a mód zavarja meg, ahogyan a dolgokat látja”, mondta Epiktétosz, a görög filozófustól pedig viszonylag akadálytalanul eljuthatunk ahhoz a közkeletű bölcsességhez, amelyet a magyar nyelv úgy fejez ki: minden fejben dől el. De tényleg így van? Voltaképp mi is dől el fejben? Miért mosolyog az egyik ember azon, ami a másikból szorongást vált ki? Számítanak-e a fejünkben kavargó gondolatok, amikor eldől, hogy egészségesek maradunk-e, vagy megbetegszünk? 

Napjaink még mindig csak feljövőben lévő tudománya, a kognitív pszichológia (a latin cognitio jelentése ismeret, tudás) egyértelmű igennel felel ezekre a kérdésekre. E szemléletmód szerint a mentális zavarok gyógyításában a páciens gondolkodásmódjának megismerése játszik központi szerepet. De nyugodtan kijelenthető, hogy minden „normális” ember számára üdítő és üdvös lehet beletekinteni a kognitív pszichológia által felkínált tükörbe, amellyel saját magunkat is lépten-nyomon figyelmeztethetjük arra, miként torzítjuk a valóságot a saját magunk és a környezetünk számára. Így talán a saját életünkből sem jövünk ki a végén annyira rosszul. 

A meghatározó négyes 

Első számú alapvetés: nem az adott helyzet valamilyen, hanem mi érezzük tőle magunkat valahogyan. Miként? Ahogyan arról a helyzetről gondolkodunk! Az érzelmek úgy alakulnak, ahogyan egy-egy szituációt leképezünk a fejünkben, vagyis amit arról hiszünk. 

Második számú alapvetés: a gondolataink, az ismereteink, a képzeteink befolyásolják az önmagunkról, saját múltunkról, jelenünkről, jövőnkről és a világról alkotott képünket. E szemléletmódunk döntő erőt gyakorol az érzelmeinkre, a viselkedésünkre és a testi állapotunkra is. Sőt, a helyzet még ennél is összetettebb, hiszen a gondolkodás, az emóció, a viselkedés és a fizikai állapot négyese folyamatosan hat egymásra – mondhatni, egymás meghatározói! Ezért nem mindegy a gondolkodásmódunk, vagyis az, hogy mi van a fejünkben. Hiszen egy-egy torzulás olyan érzelmeknek (félelem) nyithat utat, amelyek a szorongással termelődő stresszhormonokon keresztül rombolják a testet (betegség).

Minderről Felleginé Takács Anna klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta beszélt április 29-i előadásán, a debreceni Pszichológus Szakhéten. A Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológia Tanszékének munkatársa a gondolkodásmódunk tíz legjellemzőbb torzítását is felvázolta. 

1. „Mindent vagy semmit” – a fekete-fehér gondolkodásmód: a perfekcionisták jellemzője, „ha valami nem százszázalékos, akkor ­rossz”. Nincs árnyalat, nincs engedmény, vagy jó, vagy rossz valami, ha pedig rossz, akkor rosszul érezzük magunkat. Valamit nem csináltam meg tökéletesen? Akkor semmit nem csinálok tökéletesen! A perfekcionista „vagy mindent tökéletesen csinál, vagy semmit sem csinál meg rendesen”. A perfekcionista főnök azonnal észreveszi, ha valami nem jó, és azonnal leminősít minden mást is. Nyilván nem mindegy, hogy csak önmagunkkal szemben alkalmazzuk ezt a (torz) gondolkodási módot vagy a környezetünknek is jó eséllyel az agyára megyünk.

2. „Túláltalánosítás” – egyszeri negatív esetből általánosítunk, „a dolgok mindig rosszul alakulnak”. A fóbiás zavarok tipikus torzítása, avagy ha egyszer egy kutya megharapott, akkor „az összes kutya harap”. 

3. „Negatív szűrés” – egy-egy szituációból csupán a negatívat emeljük ki, mert „erre van szemünk”. Bizonyos szakmákhoz jól jön, amúgy viszont a folyamatos örömtelenség szálláscsinálója, hiszen mindig csak azt vesszük észre, ami nem oké. Ha ezt a gondolkodásmódot olyan személyes elvárásokkal fokozzuk, amelyeket a környezetünk nem követ, állandó feszültséget, konfliktust idézünk elő. Ettől sem mi, sem a környezetünk nem fogja jobban érezni magát… 

4. „A pozitívumok kizárása” – gyakran az előbbivel kéz a kézben jár; a pozitív tapasztalat nem számít, „az természetes, annak úgy kell lennie, a pozitív az a normális”. Valóságos hungarikum ez a szemlélet, amelynek neveléstörténeti hagyományai lehetnek. Feltételezhetően a negatívumokra koncentráló poroszos oktatásban gyökerezhet (mely azóta a családi és az intézményi nevelési mintákban él tovább). 

5. „Önkényes következtetés” – minél képzettebbek az emberek, annál inkább elhiszik, hogy amit kigondoltak, az úgy is van! Holott a képzelet nem egyenlő a valósággal. Ez a gondolkodásmód a tapasztalat nélküli ítéletalkotás. Egyik tipikus formája a „gondolatolvasás”, amikor biztosak vagyunk például abban, hogy mit gondol rólunk egy másik személy. Egy másik a „jövendőmondás”: nem egyszerűen véleményünk, hanem összetett várakozásunk, tuti forgatókönyveink vannak a jövőbeli dolgokról. Egyes betegek a kedvező leletek ellenére sem hisznek az orvosnak (meg sem hallják), helyette megjövendölik a rosszat. Ez a szemlélet meg szokott jelenni a szuicid gondolatok hátterében, a páciensek megjósolják a végzetüket, a reménytelenséget, a kilátástalanságot. 

6. „Nagyítás-kicsinyítés” – adott esemény részleteinek önkényes kiemelése vagy éppen bagatellizálása. Nagyon gyakori a mentális zavarokban, depresszióban szenvedők körében. Szerelmeseknél és szerencsejátékosoknál tipikusan a fordított torzítás figyelhető meg: előbbieknél az erények, utóbbiaknál a siker lehetőségének felnagyítása, míg a gyengeségek, a veszteség esélyének bagatellizálása. Jellemzően összekapcsolódik a jövendöléssel. 

7. „Kell típusú állítások” – kényszeresség; saját magunkat vagy másokat tereljük képzelt korlátok közé, amelyeket persze nem lehet hosszabb távon tiszteletben tartani. A kitűzött cél elérésével sem sikerül leállni, amellyel önmagunk számára okozunk gyötrelmet. 

8. „Címkézés” – a túláltalánosítás végletes formája, amelynek a bűnbakképzéshez általában több köze van, mint a valósághoz. Személyt, jövőt, országot, kormányt egyaránt előszeretettel címkézünk. 

9. „Érzelmi logika” – valami azért van, mert „én úgy érzem”. Valóságos ismereteket szerezni nem vagyunk hajlandóak, ezért az érzelmeinkkel helyettesítjük a tapasztalást. Sok el sem kezdődött karrier oka az, hogy úgy éreztük, „nem vagyunk alkalmasak”. 

10. „Perszonalizáció” – az események valóságos oka mögé a saját személyünket helyezzük. Gyászreakciókban különösen gyakori önvád formájában („ha ott lettünk volna, minden másként történik”). 

Ismerősek ezek a torzítások, ugye?

A felsorolt torzítások ugyan a gyermekkori, éretlen (globális, egocentrikus, végletes stb.) gondolkodásra jellemzőek, de a folyamat a felnőttkorra sem megy végbe tökéletesen. Nagyon is fellelhetők „maradványok”, továbbá mindenki, még a viszonylag jó mentális egészségnek örvendők életében is vannak nehéz időszakok, fokozott stressz, nagy nyomás, amikor kiszolgáltatottabbá válunk e torzításoknak. Ez alól senki sem kivétel. A különbség az önismeret mélységében, az éberségben rejlik: ki az, aki képes rálátni a saját hibáira, és javítani azokon. 

Éppen ezért a kognitív pszichológiában a terapeuta nem a betegről akar gondolni valamit, hanem azt próbálja megérteni, hogy a páciens milyen jelentést, értelmezést ad az eseményeknek. A szakember megkeresi azokat az automatikus gondolatokat, amelyek mentén az ember úgy éli a valóságot, hogy igazából a feje betegíti meg. A cél pedig nem más, minthogy a páciens a saját torzításait átlátva önmaga terapeutája legyen. 

Mert minden fejben dől el, ha ebben a játékban – a létezésben – nem is vagyunk egyedül. 

RaL