The Green Knight: éjsötét mese a lovagi becsületről – és annak hiányáról

A Sir Gawain és a Zöld Lovag az Artúr-mondakör egyik legismertebb története, és szinte kiált a mozivászonért. Nem csoda, hogy eddig már háromszor is filmre vitték. A '70-es és a '80-as években készült belőle az első két adaptáció, érdekesség, hogy mindkettőt Stephen Weeks rendezte, a későbbiben pedig olyan nagy nevek is feltűntek, mint Sean Connery, Miles O'Keeffe vagy Peter Cushing. A remek alapanyag ellenére maradandó nyomot sajnos egyik sem hagyott az egyetemes filmtörténetben (na jó, mondjuk ki: az értékelések és a kritikák alapján vállalhatatlanul pocsék lett mindkettő), évtizedekkel később viszont David Lowery megpróbálta, ami kollégájának nem ment: méltó mozgóképes formát adni a 14. századi költeménynek. És hogy ez sikerült-e? Részben mindenképp, de a helyzet ennél bonyolultabb.

A magyar címet egyelőre nem kapó The Green Knight története nagyrészt fedi a századokkal ezelőtti lovagregényét. Felütése pofonegyszerű, de borzasztóan erős. Artúr és a kerekasztal lovagjai együtt ünnepelnek karácsonykor Camelot várában, amikor a terembe lép a rejtélyes Zöld Lovag, és furcsa játékot ajánl a résztvevőknek: egyvalaki bevihet neki egyetlen csapást azzal a feltétellel, hogy azt pontosan egy évvel később visszaadhatja támadójának. A kihívást Artúr unokaöccse, a lovaggá ütés előtt álló Gawain fogadja el. Gawain az Excaliburt kézbe véve egy határozott mozdulattal lecsapja a Zöld Lovag fejét, mire a robusztus jövevény feláll, méltóságteljesen felveszi saját fejét a padlóról, és emlékezteti Gawaint: egy év múlva várja őt a viszonzásra a Zöld Kápolnában.

Gawain elindul, Lowery pedig misztikummal, testi-szellemi próbatételekkel és, valljuk meg, egy jó adag unalommal kikövezett úton vezeti őt végső célja felé.

Olyan nézni a The Green Knight-ot, mint amikor az ember holtfáradtan, elalvás előtt felrak egy befordulós stoner- vagy dark ambient albumot, ami az ébrenlét utolsó pillanataiban teljesen összemossa álmot és valóságot. A film mintha ezeket a rövid pillanatokat fűzné egybe és nyújtaná ki bő kétórásra: nem mindig egyértelmű, hol ér véget a realitás, és hol indul a megfoghatatlan. Alapvetően jó belemerülni ebbe az egész játékba, az utalások és a jelrendszerek mentén kibogozni, amit a bitang erős atmoszférát teremtő Lowery mondani szeretne. No meg a kíváncsiság is viszi előre a nézőt, hogy akkor végül elveszti-e a fejét Gawain, vagy sem, de akit nem kap el az első 15-20 perc hangulata, annak, beszélő róka ide, ködben vonuló óriások oda, kínszenvedés lesz a film többi része. Elsősorban azért, mert a film elejéhez és végéhez nem mindig tud felnőni a középső harmad, aminek akár erénye is lehetne a lassú cselekményfűzés, de sajnos nem így van. Itt csak egy-két erősebb pillanat lendíti tovább a figyelmet (például az a bizonyos tó melletti párbeszéd, ami simán a mozi egyik csúcspontja), melynek fenntartását a film többek között az ad hoc jellegű vizuális megoldásokkal és a képi világhoz sokszor egyáltalán nem passzoló zenével sem segíti. De a főhős ábrázolásával sem. Gawain ugyanis formálódó személyiség, egy üres lap, melyet az utazás hivatott megtölteni. Éppen ezért a karakter a sztori nagy részében legalább olyan messze van a nézőtől, mint Camelot a Zöld Kápolnától, és az ifjú harcos jellemhibáit csak felnagyító útkeresés végére sem kerül sokkal közelebb. Ami persze tudatos alkotói döntés, mi más lenne, de az biztosnak tűnik, hogy kétélű fegyver, és nem jön majd be mindenkinek.

Nyitott szemmel, pihent aggyal nézve kifejezetten meditatív élmény lehet a The Green Knight – de csak azoknak, akiket nem üldöz el egy jó adag monotonitás.

Értékelés: 3/5

Raffer Attila