Lavírozók

Büntetőeljárás indult a debreceni börtön több munkatársa ellen. A fő csapásirány annak felderítése, hogy ki, és hányszor szegte meg a rabok fogva-, illetve a külvilággal történő kapcsolattartására vonatkozó jogszabályokat.

Az ügyészek arra is keresik a választ, hogy falaztak-e egymásnak a büntetés-végrehajtás dolgozói, illetve, ha megsértették a törvényt, vajon mit kaptak cserébe. Azt, hogy mit sikerül bizonyítani, egyelőre homály fedi.

Persze, valószínű, hogy a szándékosságból, illetve a fegyelmezetlenségből következő mulasztások jelentősebb részét nem tudják majd „ráverni” az elkövetőkre, hiszen az esetleges vesztegetés leleplezése csontkemény, általában feltörhetetlen dió: egyszerűen azért, mert a részesek nem érdekeltek az igazság kiderülésében.
A börtönvilágban dolgozók azt mondják, a törvény betűi erősen mállani kezdenek a rácsos ajtók mögött. Ami kívülről fekete-fehér, az odabent súlyos árnyalatokat kap. Egy-egy igazi nehézfiúval – és most ne feltétlenül a testi erőre gondoljanak – sokkal könnyebb boldogulniuk, ha hosszabb pórázon tartják.

Parancsoláshoz, irányításhoz, erőszakhoz szokott emberek, akik számára merőben új, és legalább ennyire elviselhetetlen, hogy bármiben akadályozzák őket. Jót tesz az egójuknak, ha úgy érzik: csíkos „pizsamában” is górék maradtak. Legalábbis valamennyire. 

A börtönök őrei – akár nevelőtisztként, akár parancsnoki székben – ezért lavíroznak, igyekezvén megmaradni a törvényesség és a törvénytelenség közötti szűk mezsgyén. Amiről könnyen, visszavonhatatlanul lecsúszhatnak, ha a békességnél kézzelfoghatóbb érdek is megjelenik.