Mámorító hétköznapok, váratlan válaszok – Lackfi János a Nagytemplomban vallott

Rocksztárok, boxmeccsek és szuperhősök „bújnak meg” Lackfi János bibliájának sorai között.

Forrás: Molnár Péter

Adjon az Isten szerencsét! – betűkbe önthetetlenül, egyedi hanggal énekelte e dalsort pénteken délután a Nagytemplomban Szirtes Edina Mókus, s aki jelen volt, úgy érezhette, meghallgatta az Úr a hegedűművész kérését. A szerencse nem elég kifejező az élményre, áldás volt inkább ez az alkalom. Annak is, aki részese volt és a magyar kultúrának is, melyet ünnepelvén, a Himnusz 200. évfordulóján több ezren gyűltek össze olyan hívószavakra, amelyek nem tűnnek a legdivatosabbnak manapság: kortárs költő, istenes versek, hegedűművész, egy szál ének.

Lackfi János és Szirtes Edina Mókus művészete azonban olyan őszinte, emberi és felemelő, hogy sok – olykor didergő – léleknek esik jól a melegébe ülni. Eltagadhatatlan, hogy középiskolás osztályok adták a közönség jó részét, de alig lehetett látni mobiltelefonokra meredő, lehajtott fejű fiatalokat, és rajtuk kívül is sokan érkeztek.

A József Attila-díjas költő, író, műfordító felidézte felnőttkori megtérését, húsz éves korában, az esküvője kapcsán vált élete részévé a hit. Huszonöt évig élt csendes vallásos emberként, majd – ahogyan ő fogalmazott – egy vállról indítható rakétával szíven lőtte az Úr. Túlcsorduló hite „lapokra folyt”, a #JÓÉJTPUSZI kötetben a hétköznapok földöntúliságának felismeréseit, a csodák megélését és humorral körülpárnázott vallomásokat is megoszt. Pénteki felolvasását hallgatva úgy tűnik, mintha egy egészen másfajta bibliát forgatna, ő a sorok között lát szuperhősöket, akciójeleneteket, éneklő rocksztárokat és boxmeccseket is. Történeteiből kiderül, miért érdemes folyton részegen élni. Ahogyan egy művében megfogalmazta, nem kell mindig a következő berúgásra várni tikkadtan, annak, aki észreveszi a minket körülvevő mámorítókat: a lomb közt áttörő napfényt, a gyermeke hibátlanra dizájnolt keze vonalait, a visszahozhatatlan, de soha nem törlődő emlékeket vagy a kudarcokból kiemelő kegyelem liftjét.

Míg hallgattam arra gondoltam, az egyik fajta részegségben elfogyunk, a másikban épülünk, s utóbbi előnye még, hogy kiapadhatatlan a csap.

Lackfi János és Szirtes Edina Mókus előadása a Nagytemplomban

Fotók: Molnár Péter

Istenperspektívából

Szólt arról is, milyen módon érzi Isten jelenlétét az életében. Időnként – ha kissé céljavesztettnek érzi magát – megkérdezi a Teremtőt, hogyan látja ezt az életet az ő perspektívájából. A legkülönfélébb válaszokat szokta kapni. Egy ilyen alkalommal, egy rádióinterjú előtti szabad fél órában, egy általános iskola elé vitte az útja, s ahogy benézett belehasított a gyerekkorából ismerős érzés. Az iskolaudvarról kifelé tekintgetve kisfiúként arra vágyott, hogy a felnőttek szabad életét élje, amiben beülhetnek a kocsijukba és a maguk elhatározásából teszik a dolgaikat, oda mennek, ahová akarnak. Megértette, most épp azt az életet éli, amit annak idején úgy vágyott. A „szabadság” dolgával kapcsolatban azonban még akadtak kérdései a költőnek. Néhány nap múlva a tatai Öreg-tóról tökéletes egységben felszálló madársereg látványával felelt neki az Úr. Szabályozott szabadságban élünk, hogy ne összevissza szálljunk, és ne sodorjuk el a szomszédainkat, mi magunk se sérüljünk.

A szövegek és Szirtes Edina Mókus erős szövegű dalai a madársereghez hasonló egységet alkottak ebben a produkcióban. Az énekes, hegedűművész, zeneszerző egy looper segítségével hegedűjátékot, éneket és szájdob részleteket vett fel a szemünk előtt, és alkotott sokrétű, különleges produkciót.

Imák voltak e művek. Rendkívüli fohászok a munkahét zárásaként. Az eseményen bebizonyosodott, az egyik művésznek a szó a szárnya, a másiknak a hang, a felhajtóerő azonban közös e repülésben: hit.

HaBe