Kovács Anikó: „A legfontosabb női feladat megóvni és akár erőn felül segíteni a gyerekeket”

Ma iskolában dolgozni nem könnyű. Még nagyobb kihívás sérült gyerekekkel foglalkozni, a legek legje a gyógypedagógiában mégis az lehet, ha valaki ezt a hivatást intézményvezetői feladatokkal megspékelve műveli. Kovács Anikó életének legfontosabb alkotóeleme a hivatása, de nemrég ékszerdobozszerű otthonában egy kávé mellett arról is beszélgettünk, mennyit ér az elfogadás, mit jelent a mingliség, és hogyan ível át felette az élet a szülők gyászolásától az első unoka érkezéséig. 

A Nők világa beszélgetései rendszerint nem szakmáról, hivatásról és karrierről szólnak, Anikó életében azonban nem választható el a kettő. – Azt, hogy valaki gyógypedagógussá váljon, nem lehet kizárólag könyvekből megtanulni, ezért aki nem küldetésként, hanem csak munkahelyeként tekint erre a szakmára, sürgősen el kellene hagynia a pályáját – szögezi le határozottan, még mielőtt az első kérdést tettem volna fel. 

Amikor hat évvel ezelőtt elvállalta az igazgatói fel­adatot, már huszonhat éve dolgozott az iskolában. Elhatározta, hogy ugyanazt adja majd kollégáinak, amit a gyerekeknek is: szeretetet és dicséretet.

- jegyzi meg. A Bárcziban értelmileg sérült fiatalokat nevelnek, oktatnak, fejlesztenek a sérülés minden fokán. Mindennap miattuk, értük megy be dolgozni. Amíg reggelenként az irodájáig eljut, sok gyerek szalad oda hozzá, így a rengeteg puszi és ölelés már a lelki kosárba kerül, míg elfoglalja helyét az igazgatói irodában. 

Önerőből, önvalóba 

A felnőtteknek a gyerekektől elsősorban a toleranciát, a másság elfogadását, a szeretet fontosságát lehet megtanulni – sorolja. Hálásak minden rájuk irányuló figyelemért, törődésért, amit az ő szeretetükkel jutalmaznak. Mindig az egyes ember számít, ez erősíti őket leginkább: a csakis rájuk irányuló figyelem. Törődni kell velük, de fontos, hogy nem csak közösségként, hiszen gyógypedagógusként elsődleges cél a személyiség komplex fejlesztése. A legfontosabb női feladat megóvni és akár erőn felül segíteni a gyerekeket. Ezt már nemcsak pedagógusként, hanem három évtizedes anyai tapasztalatokkal felvértezve állítja. Lilit szerető családi környezetben nevelte másfél éves korától, rengeteg nagyszülői segítséggel, nagyon sok áldozattal és személyes céljainak háttérbe szorításával, hiszen mindent próbált megtenni azért, hogy kislánya boldog emberré válhasson, és megvalósíthassa az álmait. Hisz benne, hogy minden nő varázsló. S mivel ennek folytán mindannyiunknak megvan a saját varázsigéje, az övéről kérdezem. Meg kell találni az egyensúlyt. Tudni kell fejlődni, nem szabad egy adott szinten megrekedni. Meg kell ismerni a másik ember erősségeit, adott esetben el kell fogadni korlátait, ismernünk kell saját határainkat és képességeinket, felismerni a lehetőségeinket, és se többet, se kevesebbet nem szabad elvárni senkitől, mint amire képes. 

– Én önmagamban és a szeretteimben hiszek, nem kapaszkodom másba. Minden élethelyzettel önmagamnak kell megbirkózni, minden problémát nekem kell megoldanom, a veszteséget, a hiányt önmagamban kell rendezni és tudni kell elengedni; az örömöt szeretteimmel közösen megélni.

– összegez. 

Felnőni a társhoz 

Önálló mindennapjai és egyszemélyes, a női önvaló teljességét sugalló otthon kialakítása ellenére Anikó nem a csalódott magányosok egyre gyarapodó tömegéhez tartozik, sőt. Tizennégy éve él társával lelki szövetségben, ahogy pontosít, mingliségben. Ez a fogalom – mixed singles – olyan párkapcsolati forma, ahol a két fél nem akar megházasodni vagy összeköltözni, de ettől függetlenül komoly kapcsolatban élnek egymással. Hangsúlyozza, hogy a működő párkapcsolat alapja szintén az elfogadás: nem akarnak egymástól semmit, amit a másik nem akar, csakis egymást. Nőként kiteljesedik magában, szeret és szeretve van, szüntelenül tanul a partnerétől, aki bókot, bátorítást, biztonságot ad neki, és akihez minden tanulásával és sikerével felnőni szeretne. 

A felhők felett ott a nap 

Anikó élete az elmúlt öt évben az intézményvezetői feladatok ellátása mellett a szüleiről szólt, a második és a harmadik műszakot, magyarul minden idejét az ápolásuk jelentette. Előbb édesanyját, decemberben édesapját veszítette el, így most még csak az óriási hiány tátong a lelkében. Most még csak kóstolgatja az énidőt, tanulja, hogyan lehet építően kihasználni az esti órákat. 

Anikót a gyászból fokozatosan adta, adja át másik, életadó kezébe a sors. Azon a héten, amikor édesapja meghalt, ajándékot kapott Lili lányától: az első ultrahangos fotót az első gyermekéről, az ő első unokájáról, az első és a legfontosabb pici jövevényről, akinek érkezése talán szivárvánnyá tudja változtatni a gyász boltíves, szürke vaskapuját. Hozzáfűzi: a veszteség miatt eleinte csak tudta, de még nem érezte, hogy boldog az új élet hallatán. – Nem leszek odajárós anyós, sem a szülők mögött gumicukorral unokát tömő nagymama – ígéri, de mint kiderül, nem csak nekem. Lili Pesten, ő Debrecenben, így jobb híján távnagymamaságra készül, de előre egyeztetett szerepkörrel. A lányával még most, a kisbaba születése előtt lefektették a szülői autonómia és a nagyszülői praxis legfontosabb sarokköveit. Anya és apa szülők, Anikó nagymama marad. 

Nincs kétség, hogy ez is menni fog annak a nőnek, akinek az élete, a szolgálata és minden bölcs tapasztalása az elfogadásra épül, varázsszava a megismerés, a gondoskodás és az elvárás nélküli, egy emberre fókuszáló figyelem. 

Szakál Adrienn