Gyógyító feladatot kapott a Teremtőtől

Az igaznak emlékezete áldott – vallja a 87 éves dr. Nagy Gábor, aki több mint negyven évig gyermekeket gyógyított, és közben tizenhat évig Bihar területi kórházát is irányította. Egy nagyobb falu lakosságát kitenné az a gyermeksereg, melyet kezelt és gyógyított a kicsik Gábor bácsija az évtizedek alatt. Orvosi és közéleti munkásságát, önkormányzati képviselői tevékenységét a város 2002-ben díszpolgári címmel ismerte el.

Felfigyelt a népi írókra

– Mezőtúron születtem, 1933-ban, az ország ötödik legnagyobb határral és kiváló termőfölddel megáldott mezővárosában. Nemcsak mezőváros, hanem iskolaváros is volt akkoriban, óriási tanyavilággal. Magam iskolái és tanárai is csodálatosak voltak. Az utolsó békeévekben kisiskolásként sokkal többet kaptunk tanárainktól, mint a tanított tantárgyak. Több mint tizenkétezren éltek a tanyákon, volt olyan dűlője a határnak, hogy húsz kilométert lehetett egyenesen haladni rajta. Szüleim tízholdas kisparasztok voltak, édesapám fuvarosként is kereste kenyerünket. 1944 szeptemberében minket is elért a háború, bombázták a várost. A főtéren lévő leánygimnáziumban magyar hadikórházat rendeztek be. Sohasem tudom elfelejteni, a bejövő orosz csapatok később, a téli hónapokban négyezer magyar hadifoglyot őriztek a főtéren. Édesapámat az oroszok beözönlése előtt, október második felében mozgósították, hogy a hadikórházból Perkátára szállítson el beteg, sebesült katonákat stráfkocsin. Mi is vele mentünk édesanyámmal és négy évvel fiatalabb öcsémmel. Karácsony hetében értünk csak vissza, gyalogosan, alkalmi járműveken, mert lovainkat és a stráfkocsit is elrekvirálták útközben az oroszok.

– Az elemi iskoláimat elvégezve a református főgimnáziumban tanulhattam tovább. Nagyon szerettem tanulni, szerettem a könyvek világát. Talán ezért is tett meg harmadikos gimnazista koromban Kiss István tanár úr iskolai könyvtárosnak. Alig száz kötetből állt akkor két kis szekrényben a könyvtárunk. De nagyon büszke voltam, hiszen olyan egykori iskolatársaim könyveit lehetett megtalálni köztük, mint Erdélyi József, Szép Ernő, Tamkó Sirató Károly. Az ő emléküket azóta már emléktáblák idézik a főbejárat mellett. Megismertem a népi írók, költők munkásságát, akiknek sereglését a mai napig nagy figyelemmel kísérem. Sokat hallottam Karácsony Sándorról is Kiss tanár úrtól, aki a szárszói központú Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom egyik vezetője volt. Így ott lehetett a szárszói találkozókon, és hallhatta Németh László és Karácsony Sándor nagy hatású beszédeit.

– 1951-ben különösebb indok nélkül elvették apám földjét. A Rákosi-rendszer akkori viszonyai között ezért apám meghatározta számomra: fiam, ne legyél a más szolgája, eredj agrármérnöknek tanulni. Érettségim után Budapesten, a Ménesi úton a felvételi beszélgetésen megkérdezték, hogy kitűnő tanulóként miért nem más értelmiségi pályát választok. Igazat adva nekik, megfogadtam a tanácsot, nem is lettem agráregyetemi hallgató. Egy évig segédmunkás voltam, majd Debrecenbe jelentkeztem az orvosegyetemre.

A gyermekorvos

– 1958-ban végeztem. A diplomaszerzésemig minden tantárgyból ötöst szereztem, a politikai gazdaságtan államvizsgám négyes jegye kivételével. Végzett orvosként három helyre pályáztam, de egyik sem sikerült. Dr. Bartha Ferenc tanársegédként tanított az egyetemen. Ő szólt, hogy Berettyóújfaluba helyezték, menjek vele oda dolgozni. Úgy is történt, gyermekgyógyász szakvizsgát tettem. Másfél évig Törökszentmiklós rendelőintézetében gyógyítottam, majd visszakerültem Újfaluba. Itt később igazgatóhelyettesként, majd megbízott igazgatóként, aztán tizenhat évig kinevezett igazgatóként irányítottam, segítettem a bihari és sárréti emberek gyógyítását. Igazgatóként sem hagytam el a gyermekek gyógyítását, orvostársaimhoz hasonlóan rendeltem és ügyeltem. Egész orvosi gyógyító munkám évei alatt Veres Sándor mezőtúri lelkipásztor egykori intelmei vezéreltek. Édesapám temetésekor, 1956-ban a tőle kapott bibliába írta:

„Gábor, feladatot kaptál fentről, tisztességgel lásd el szolgálatod, gondolj szenvedő édesapádra, ha gyógyítani fogsz.”

„Mi együtt Bihart gyógyítottuk”

– Teljesítve a kapott intelmeket, a gyógyítóelvárást, orvos kollégáimmal a WHO statisztikai felmérése szerint is jól teljesítettünk az évek alatt. Rácz István, Kocsis András, Szabó Ödön, Kurta Gyula, Sóvágó János, Hidasi József, Debreceni Pál, Palkonyai László, Lengyel László és sorolhatnám a többi kiváló orvoskollégát, akik osztályaikon a munkatársaik, az ápoló személyzet közreműködésével az évek során kórházunkban, Püspökladányban és Hencidán közel tízmilliárdos fejlesztés eredményeit építhették be gyógyító munkájukba. Országos hírnévre tett szert a teniszklubunk. A város TIT elnökeként elértem, hogy évente nálunk legyen a magyar nyelv hete programsorozat egy-egy rendezvénye vagy író-olvasó találkozója.

Nagy Gábor ötvenkilenc éve él boldog házasságban feleségével, Piroskával. Két gyermekük, négy unokájuk és négy dédunokájuk nem Újfaluban él, de gyakran látogatnak haza a szerető családi körbe. Gabi bácsi a megromlott látása ellenére kézi nagyítóval ma is sokat olvas, szinte élő lexikonja a népi írók, költők egykori sereglésének. A negyvenéves, hatalmas atlanti cédrusfa árnyékában lévő szobában, könyvei birodalmában sok személyes emlék található. Mint mondja, népi, nemzeti elkötelezettségű, református emberként sokat járt Lakitelekre orvosi előadásokat tartani. Ma Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi János, Oláh Gábor, Tarnai József és Nagy Gáspár munkásságát figyeli leginkább.

Emlékhelyeket látogatnak

– A testvérem pályamesterként dolgozott a vasútnál, Pesten él. A gyerekei is kötődnek a vasúthoz, vasúttervezők. A lányom agrárközgazdászként főkönyvelő Debrecenben, a fiam fogorvos Győrben. Sokszor utazunk a gyerekeinkhez, de ha látogatóba megyünk hozzájuk, mindig útba ejtjük a feleségem vezette gépkocsinkkal egy-egy általunk szeretett, író, költő emlékhelyét. A minap voltunk Csöngén, Weöres Sándor kúriájánál. Most legutóbb a Vas megyei Nagytilajon Nagy Gáspár sír­emlékére vittünk koszorút. A szalagjára a Példabeszédek könyvéből vett idézetet írattam:

„Az igaznak emlékezete áldott…”

Péter Imre