„A spájz egykor Kölcsey cellája volt”

Debrecen - Családjával együtt egy ideig ő maga is az egykori, lebontásra ítélt Kölcsey-házban lakott, ott is született. Interjú Balogh László Kölcsey-kutatóval.

A debreceni polgármesteri hivatal mikrofilm­tárában dolgozó Balogh László munkakörét tekintve műszaki nyilvántartási ügyintéző, ám nemcsak a debreceni épületeket bemutató adatállománnyal, tervekkel és engedélyekkel foglakozik, hanem helytörténettel kapcsolatos feladatai is vannak. Ez utóbbiak pedig igen közel állnak a szívéhez.

Több mint 25 éve foglalkozik helytörténettel, „vesszőparipája” az utcanevek – és rajtuk keresztül a város története, szerkezetének kialakulása. Első könyve 2007-ben jelent meg, Debrecen város utcanév katasztere címmel, ebből később egy vékonyabb kötet is készült: az árkon belüli utcanevek története.

Mit jelent az „árkon belüli” kifejezés?

Balogh László: Annak idején Debrecent kőfal nem vette körül, fekvése folytán kő ezen a környéken nem volt, így a városfal úgymond vesszőkerítés közé döngölt agyagból állt, ez védte a mostani városmagot is. A kerítésnek csak jelképes értéke volt, többször fel is égették, feldúlták a várost, mely azért okos politikájának és gazdaságának köszönhetően mégis a „béke szigete” maradt. Egy másik könyvem 2011-ben, a villamosközlekedés elindulásának 100. évfordulóján jelent meg Debreceni villamoskalauz címmel, melyet újságcikkek alapján állítottunk össze két szerzőtársammal. Készül még egy könyv, de úgy vettem észre, hogy a nyomtatott könyvnek nincsen már olyan jelentősége, mint az elektronikusoknak, így ez jelenleg „fiókban” van, talán egyszer csak kiadják.

Kölcsey Ferenc életének kutatása miért olyan nagy jelentőségű az ön számára?

Balogh László: Ennek több oka is van. Tavaly, a polgármesteri hivatal főépületének felújítása közben a törmeléket tartalmazó konténer mellett találtunk egy kőlapot: nagy megdöbbenésemre az 1973-ban lebontott Kölcsey-ház emléktáblája volt. Hozzám ez azért is közel áll, mert én vagyok jelenleg a legfiatalabb lakója a volt Kölcsey-háznak – szanálás előtt ugyanis mi ott laktunk, az egész ház akkor a családé volt. Bár albérlők is laktak ott, a tulajdonosok mi voltunk. Korábban főleg iparosok lakták, cipészek, vízvezeték-szerelők – szerelvénybolt is volt benne a 30-as években. Egy véletlen folytán megismerkedtem Masits Istvánnal, akinek muzeológus édesapja, Masits László annak idején szintén tiltakozott a Kölcsey-ház lebontása ellen, majd a bontáskor megszerzett egy-két tárgyat, így a Kölcsey-ház egyik ablakát is. Egyszer eljött hozzánk, s azt mondta: nézd csak, mit hoztam! Akkor még úgy tudtuk, hogy az a Kölcsey szobájának az ablaka – később aztán kiderítettem, hogy mégsem az volt. Mindenesetre azóta híres lett az ablak, idén, a magyar kultúra napján a Csokonai színházbeli ünnepségen a polgármester úr mellett volt kiállítva installációnak.

Vannak egyéb tárgyi emlékei is?

Balogh László: Ahogy elkezdtem gyűjtögetni a Kölcseyvel kapcsolatos anyagokat, sok érdekesség került felszínre. Édesapja halála után, 1796-ban került Debrecenbe, viszont a Füvészkert utca 5. szám alatti házat nem az ő – ahogy sokan tudják – hanem az édesapja nagybátyja vette meg 1800 decemberében. Kölcsey és testvérei 1801 májusában költöztek oda. Felmerült egy érdekes kérdés, mégpedig, hogy akkor hol lakott Kölcsey 1796 és 1801 között? Mivel ő 1796-ban hatéves volt, akit még javában el kellett látni, az jutott eszembe, hogy csak valamilyen rokonnál lakhatott Debrecenben. Addig kutattam, míg eljutottam az akkori Német (ma Széchenyi) utca egyik, cseréppel fedett házáig. 1796 és 1801 között tehát a kis Kölcsey Ferenc az egykori álmosdi szolgálójukkal, Pannával lakott a mostani Széchenyi utca 23. számú házban. A később lebontott Kölcsey-ház 1811-ben leégett ismét, melyet rendbe hozatva három év múlva adtak el a fiúk, de ő már akkor nem ott lakott, mert visszatért Álmosdra. A ház egy varrogató asszonyé lett először, utána egy kancellár családja vette meg, s hogy nagyapámékhoz hogy került, azt sajnos nem tudom, csak azt, hogy édesanyámék is e házban ismerkedtek meg, s én már ide születtem. Kutatásaim során fény derült még egy momentumra: Kölcsey szobájának mindig a ház északi végében álló helyiséget gondolták, ám korabeli kéziratos térképeket böngészve rájöttem: amikor Kölcsey Sámuel megvette a házat, ez az épületrész nem létezett, ugyanis lebontották, majd utólag ismét hozzáépítették a házhoz, ám Kölcsey Ferenc abban az épületrészben, ahonnan az említett ablakkeret származik, nem lakhatott. És valóban: kiderült, hogy Kölcsey abban a kis szűk cellában (így említik a történetírók) lakott, ami nagymamámék spájza volt.

A személyes emlékek ápolásán túl mi a konkrét célja e kutatással?

Balogh László: Szeretném, ha a Széchenyi utca 23. számú házon egy emléktábla jelezné egykori neves lakója kilétét. Úgy érzem, Debrecennek elég nagy a restanciája Kölcseyvel szemben, kezdve azzal, hogy az akkori városvezetés egyszerűen ledózerolta a Hüvelyes utcai lakóházát. Amikor kiderült, mire készülnek, sok ismert ember – köztük Szabó Magda és Kiss Tamás – összefogtak, és mindenáron meg akarták menteni a házat. A városi tanácstól kaptak is egy értesítést, hogy szerintük is érdemes lenne a házban irodalmi múzeumot létrehozni. Akkor meg is nyugodtak a kedélyek, majd egyszer egy nyúlfarknyi cikkből megtudták, hogy a házat bizony mégis csak lebontják. Masits László ekkor Illyés Gyulához fordult segítségért, de ő sem tudott mit tenni. Szabó Magda és Kiss Tamás pedig eltettek emlékbe egy-egy téglát a házból. Kölcsey házának és életének kutatása során egyébként saját családfámat is elkészítettem. Kiderült, hogy egyik ősöm Diószegi, szépanyám unokatestvére pedig Csokonai volt. Az ő édesanyja Diószegi Sára, közös ősük Diószegi Sámuel, a botanikus, az ő sógora pedig Fazekas Mihály volt.

- Kenyeres Ilona -