Világvége hangulatban

Van egy ismerősöm, aranykezű mesterember az illető, de azért nem hibátlan ő sem. Munkája mint a tenger (pedig csak olyan kuncsaftoknak dolgozik, akik nem szabnak neki határidőt), három dologra azonban soha nem vállalkozik.

Nem néz tévét, nem hallgat rádiót és nem fizet adót/tébét. Az ugyanis a fixa ideája, hogy a mai nyugdíjrendszer úgysem éri meg az ő nyugdíjba vonulását, feneketlen kútba meg minek dobáljon pénzt.

Nem tudom, hogy az elmúlt években-évtizedekben hány honfitársunk vélekedhetett hasonlóan, de az örökké lyukas nyugdíjkasszát elnézve nem lehetnek kevesen.

Ráadásul itt nem csak azokról a társadalmi csoportokról van szó, amelyeknek a tagjai a rendszerváltást követően kerültek a tartós munkanélküliség állapotába, hanem mindazokról a (kényszer)vállalkozókról, akik minimálbérre jelentették be magukat, és ennek megfelelően fizettek (ha egyáltalán fizettek) mindenféle járulékot meg adót.

És akkor még nem is szóltunk azokról a „mezítlábas” alkalmazottakról, akiket eleve minimálbéren jelent be a munkáltatójuk, vagy még úgy se. Utóbbiak többnyire csak a kirúgásuk után értesülnek arról, hogy a cégnél be sem voltak jelentve, így aztán a nyugdíjra jogosító éveik száma sem gyarapodhatott.

Előfordulhat, hogy ez már csak a nyugdíjba vonulási ceremónia során derül ki. Képzeljék el azt a szituációt, hogy a dolgozó felkeresi a nyugdíjintézetet, ahol azonban kiderül, hogy (bár évtizedeket töltött különböző munkahelyeken) még az időskori járandóság folyósításához szükséges minimális szolgálati időt sem tudják igazolni neki.

Petneházi Attila
E-mail: [email protected]