Sándor Tamás nemcsak a labdát, hanem a fakanalat is bűvölni tudja

Sándor Tamás mögött igencsak mozgalmas esztendő van. A DEAC vezetőedzőjeként tavasszal NB II.-es búcsút kellett megélnie, de ez nem szegte a kedvét, a másodosztályú projekthez egyébként is „katasztrófaelhárítónak” érkezett, és a nyári átszervezést követően sikerült felépítenie egy ütőképes NB III.-as csapatot, amelynek a zöme egyetemista. Most már nyugodtan készül az ünnepekre, a feleségével várják haza a családot. A megszokottnál eggyel többen lesznek az asztalnál, a Sándor házaspárt ugyanis tavaly nagyszülői örömök érték, mégpedig Lora lánya és a szintén futballista, jelenleg Pakson játszó Kinyik Ákos jóvoltából.

– A lányomék alig jöttek haza Paksról, már el is mentek telelni Zakopanéba. Mi itthon vagyunk, várjuk az ünnepeket, de fogalmam sincs, hogy mi lesz a pontos programunk, mikor melyik nagyszülőhöz – akarom mondani: dédnagyszülőhöz – megyünk, valamikor várnak minket édesanyámék és anyósomék is. Most már alkalmazkodnunk kell a kis picurhoz, Tomi fiamhoz és a barátnőjéhez, nehéz így tervezni, de valahogy megoldjuk – mondja Tobe, amikor az ünnepre való lelki ráhangolódásról faggatom. Aztán óhatatlanul az ünnepi menü került szóba, és kiderült, hogy a konyhában is otthonosan mozog. A meglepetés erejével hatott. Mi, rajongók, akik csak egy labdát társítunk hozzá, első hallásra nehezen képzeljük el futballikonunkat fakanállal a kezében, de meggyőzően magyarázott.

– A feleségemet annak idején én tanítottam meg főzni, és ne nevess, ez komoly! Én már gyerekkoromban főztem. A szüleim rengeteget dolgoztak, a rendes munkaidőn túl „géemkáztak”, reggel hatkor elmentek, este tízkor jöttek haza. Addig ennünk kellett valamit, a bátyámmal pedig meg is oldottuk. Én tíz lehettem, ő tizenkettő, és már szépen főzőcskéztünk. Pontosabban én főztem, a bátyám pedig süteményeket készített, így akartunk kedveskedni a szülőknek. Az alapoknál kezdtük, de szépen fejlődtünk, és gyakran megleptük édesanyámékat – meséli a nyolcvanas évekbeli szép élményeit Tamás, aki ma már átadja a gasztronómiai kibontakozás lehetőségét a feleségének, és csak ritkán áll séfnek otthon, de akkor mindent belead. Elárulja: magát és az asszonyt kímélendő, a Paripából is rendelni szokott az ünnepek táján. Lám, jó az, ha az embernek van egy csárdája!

Nincs oda a síelésért

Télvíz idején divatos síelni járni – soha rosszabb divatot! –, és egyre több debreceni teszi, teheti meg. Vajon Sándor Tamás is így ereszti ki a gőzt? – Nem vagyok egy nagy síző, és megmondom őszintén, soha nem is vonzott. Amíg aktív labdarúgó voltam, tiltották, talán ezért nem lett életemnek fontos része, nem tudom. Azért a feleségemmel néhány napra minden télen elmegyünk kirándulni valahova külföldre, vagy Zakopanéba vagy Ausztriába. Idén kihagyjuk, itthon telelünk – így Tobe, de azért még megjegyzi, hogy ami itt van, az már nem igazi tél. Már csak nosztalgiázni lehet a fehér karácsonyokról, és ezt a mítoszt érdekes módon mindannyian hisszük és valljuk, pedig a hivatalos meteorológiai adatok szerint Debrecenben az elmúlt 110 év során mindössze 24 alkalommal fordult elő olyan, hogy az ünnep mind három napján volt legalább lepelnyi hó és csak 10 alkalommal haladta meg az 5 centit a lehullott hó vastagsága. Rossz belegondolni, hogy a fehér karácsonyok aránya még tovább csökken majd a klímaváltozási előrejelzések ismeretében. Tamás mindenesetre megbirkózna a hóval, ha lenne. Jól fel kell öltözni! – válaszolja arra a kérdésre, hogy bírja-e a hideget.

Szilveszterkor hova-hova?

Bár még a negyvenes éveit tapossa, Sándor Tamás olyan sok szilveszteri bulin vett már részt, hogy egyiket-másikat elmosta már az emlékezet. A tavalyira például hirtelen nem is emlékszik, mert a korlátozások miatt vélhetően nem volt sehol, a tavalyelőttire azonban igen, akkor Ausztriában köszöntötték az újesztendőt egy kisebb baráti társasággal. Tobe egyébként nem válogatós, nemcsak focistákkal, hanem civilekkel is könnyen teremt kapcsolatot, és jól érzi magát a szakmán kívüliekkel is. Így aztán minden bulin „vegyes” csapat jön össze, erre számít az idén szilveszterkor is.

A jövőt illetően

Remekül érzi magát a DEAC-nál, esze ágában sincs váltani. Azt mondja, a célkitűzést teljesítették: egyetemistákra épülő élcsapatot sikerült felépíteni, amely támadószellemű, gólerős játékot nyújtott hétről hétre, és csak a Kazincbarcika elleni, hazai 1-4 fájdalmas, de mentségül meg kell említeni: a borsodiak felfelé lógnak ki a mezőnyből, és komoly anyagiakat fektettek abba, hogy egyből visszajussanak az NB II.-be. Nem, a DEAC-nál nincs ilyen elvárás, és az idény elején sem volt, hamisan, tévesen terjedt el ennek ellenkezője az idény elején. Ennek a DEAC-nak ideális az összetétele, mondja Tamás, a fiatalok megfelelő tekintélyű, rutinos játékosoktól tanulhatnak, és merészebb célokat esetleg később lehet kitűzni.

A DVSC-ről vagy jót, vagy semmit! Jót most sajnos nehéz lenne, ezért inkább szóba sem hozzuk a témát. Kívánj hármat 2022-re! – mondom neki búcsúzóul, de ő csak egyet kér: legyen vége egyszer s mindenkorra a koronavírus-járványnak, és mindenki kapja vissza a teljes életét!

Cs. Bereczki Attila