„Sok gyerek fejét csak a zene tartja a víz felett”

Kottakötegekkel érkeztek a Szent Efrém-iskola próbatermébe csütörtök délután a gyerekek. A Lautitia Kóruscsalád próbája előtt nem a szokásos tanóra előtti apátiás hangulat, sokkal inkább örömteli várakozás látszott a fiúkon és lányokon. Nemes József karnagytól megtudtam, hogy nem csak nevében család a Lautitia, és hogy egy közösségen belül is igaz lehet Kodály három, talán legfontosabb szava: a zene mindenkié.

Talán nem túlzás, hogy a közelmúltban bemutatott Ajtók című oratórium viharos sikert aratott, nem csak Debrecenben. Számíthat még a klasszikus és a kortárs találkozására, esetleg további változatos műfaji megközelítésre a közönség?

A kortárs művészeti fúziót mindenképp folytatjuk, sok erőt és lehetőséget, a közönség felől érdeklődést és igényt látok benne. Grecsó Krisztiánnal és Hrutka Róberttel két-három éve ismerjük egymást, és már többször felmerült a kérdés, hogy izgalmas lenne egy új irodalmi alkotást egy ismert és közkedvelt könnyűzenei zeneszerzővel feldolgozni, majd Ölveti Mátyás barátommal kórusra alkalmazni. Az Ajtók tényleg zajos fogadtatásra talált, éreztük, hogy jó lett, de még ehhez képest is túlnőtte magát. Mondanivalóként, üzenetként az útkeresést találtuk ki, a célunk az volt, hogy korosztálytól függetlenül tágra nyissuk az énkeresés, az önismeret ajtóit. Azt hiszem, sikerült is, mert a legtöbb ember a koncert után elérzékenyülten és ihletetten távozott, megindító volt látni. Két hét múlva Veszprémben énekeljük újra az Ajtókat.

A Lautitia Kóruscsaládban körülbelül százötvenen vagytok, folyamatosan újul az ifjúsági csapat. Nem idegenkednek a kamaszok a komolyzenétől, a kottaolvasástól?

Tevőlegesen is küzdök azokkal a bekövesült véleményekkel, melyek szerint a könnyűzene egyszerű, értéktelen és felszínes, a komolyzene pedig mindenképpen a kimunkált, mélyen szántó és magasröptű zenei gondolatok helye. Ha őszinték akarunk lenni, ez egyik oldalról sem igaz. Azt gondolom, hogy ez a határ máshol húzódik meg: van értékes és értéktelen zene. Keresem a kapcsolódási pontokat a kóruszene és a modern zene között, és igyekszem megtalálni azt, ami értékes, hogy új színeket hozzunk be a kóruszenébe. A Margaret Islanddel például az énekkar 60. jubileuma kapcsán vettük fel a kapcsolatot, mert olyan zenekarral szerettünk volna együttműködni, amelynek jól cseng a neve a mai könnyűzenei piacon. Nagyon nyitottak voltak, de ami igazán izgalmas ebben, az az, hogy olyan átiratot sikerült megvalósítanunk, amely helyet kapott az együttes következő albumán is. Az pedig, hogy kortárs komolyzenét, ezen belül is a mai magyar zeneszerző társadalom műveit is énekeljük, azért érdekes, mert páratlan élmény elsőként megszólaltatni egy művet. Olyan érzés, mint először járni a frissen hullott hóban. Amit kapunk, csak egy kotta, de az a lenyomat, amelyet hagyunk rajta, megismételhetetlen, egyszeri. Elképesztő mennyiségű nagyon jó darab van, ami nemrég született meg, vagy még csak most fog megszületni.

Ez a maiság nemcsak a repertoárban, hanem az arculatban is megnyilvánul. Az elmúlt években új nevet, fellépőöltözéket kapott a kóruscsalád, a koncerteken gyakran koreográfiát láthatunk. Milyen előnyei vannak még a modern felé forduló törekvésnek?

A valahova tartozás élménye, amely nagyon fontos, ma különösen. Ennek a kórusnak fontos célja, hogy tartozzunk valahová. Emlékszem arra, milyen érzés kimenni az utcára egy ciki kórusruhában, emiatt azt szerettem volna, hogy a miénk menő legyen, kényelmes és visszafogott. A logóval díszített egyen pólókat-pulcsikat szintén szívesen viselik a kórustagok. Van egy olyan sztereotípia a magyar kórusokkal, hogy úgy állnak a színpadon, mint a cövek. Igaz, a múltból ezt a fegyelmezettséget hoztuk magunkkal, de közben a zene néha megkívánja, hogy megmozduljunk, ha nem is feltétlenül koreográfiára, hanem csak spontán tánccal. 

Mi történik azokkal a fiatalokkal, akik nagyon szeretnének a kóruscsalád tagjává válni, de nincs kimondottan jó hangjuk?

Sokkal fontosabb, hogy jó közösség legyünk, mint az, hogy néhány kiválasztott kórustaggal felszántsuk Európát. Kodály országában a zene mindenkié, ennek mentén haladtunk eddig is, és tesszük a továbbiakban, másképp nincs értelme. Az élvonalnak itt is nagy ára van, a szakmai sikerekért cserébe le kellene mondanunk a közös programokról, a meghittségről és azokról az eddig kialakított emberi kapcsolatokról, amelyek a kórus százötven tagja között ezidáig kialakultak. Ebből pedig nem fogok engedni. Amikor a pandémia idején nem találkozhattunk, online főzéseket és beszélgetéseket tartottunk, de néha van „undizokni”-napunk is. Mindig kell valami, ami jó hangulatot hoz be a próbaterembe, mert a tanulással agyongyötört gyerekeknek a kóruspróba gyakran olyan, mint egy sziget, ahol csak az énekléssel és egymással foglalkozunk. 

Ebben az esetben a kórus jó hobbi, és legalább az élete része maradhat az éneklés, ami azért is fontos, mert sok gyerek fejét gyakran a zene tartja a víz felett. Sok srác van a vegyes karban is, akikről meggyőződésem, hogy nem ott tartanának ma, ahol, ha nem lennének a kórusban. Nincs közöttük zenész, azért járnak ide vissza, mert ez egy család.

Mit kap, aki közösen énekel másokkal?

A valahova tartozás érzését, tartást és önbizalmat, az egymás és a munka iránti alázatot. Gyarapodik a szó jó értelmében vett érzékenyebb és nyitottabb lélekkel, ami a mások felé fordulásban, a saját érzelmeinek megértésében erősíti, valamint a környezete által tapasztalt ingereket is sokkal érzékenyebben tudja felfogni. Kialakul a sorok között olvasás képessége, a kitartás. Nyolcvan-kilencven ifisünk többek között azért jár vissza ide évről évre, mert valami idehajtja. Van, akinek fontos, hogy én legyek itt, van, akinek a zene kell.

Szakál Adrienn