Kibogozandó görcs tartotta távol a játék élvezetétől

Hol van már az a színházfolyosói tükör, amelybe belenézett egykor Mészáros Ibolya, az adys gimnazista és elhatározta diplomás színészként újra a Csokonai Színház deszkáira áll? Sem a tükör, sem a deszka nem áll már ott, ahol egykor és a tükörkép is sokat változott azóta. A színésznő főként a tökéletességre törekvés görcsösségéből engedett el az elmúlt években, s így került közelebb az eredeti céljához, a színpadi játék élvezetéhez. A pandémia alatt újra belenézett egy tükörbe, hogy panaszkodós énjét derűt sugárzó prizmává formálja. A teátrum és a Hajdú-bihari Napló közös játékán 2017 után újra őt szavazták meg olvasóink az Év színészének. Ez adta az apropót a beszélgetésünknek.

Már a marosvásárhelyi egyetemi évek alatt itt töltötted a szakmai gyakorlatot. Mi volt ez első darab, amiben betarthattad az ígéreted és végzett színészként álltál színpadra?

A Jeruzsálem volt szerződött színészként az első munkám, de nagy különbséget nem éreztem az előzőekhez képest, mert a két éves szakmai gyakorlat alatt is tudtam, hogy itt szeretnék maradni az egyetem után. Ez a színházi nevelési előadás azóta is műsoron van, júniusban játszottuk századik alkalommal. A 125 van tervben, de talán tovább is megyünk még.

A világvallásokról, elfogadásról, uralkodási vágyról, békéről szóló darabhoz számos ponton lehet kapcsolódni. Neked mi a leglényegibb benne?

Nagyon fontos, hogy már fiatal korban beszéljünk az előítéletekről és azok forrásairól. Nem mindegy, hogy a diákok a körülöttük lévő mintákat elfogadják alapigazságnak vagy elgondolkodnak egy másfajta igazságon. A darab és a benne lévő feladatok lehetőséget adnak erre. Voltunk például egy olyan osztályban, amiben tudtuk, hogy valakit piszkálnak a többiek. Persze nem tehettünk úgy, mintha tudnánk, de a kiállásoknál igyekeztünk mélyebben beszélni erről, hátha rádöbbennek a bántalmazók, hogy ez nem helyes. Meglepetésemre épp az egyik beszólogató diák mondta ki, hogy valószínűleg őt is bántások érik valahonnan és így igyekszik kiadni magából.

Az előítéletesség elleni küzdelem vágya fejlett bele érzőképességet feltételez. Rólad tudható, hogy meglehetősen empatikus vagy, törődsz a körülötted lévők, a társulati tagok, lelki állapotával. A tiédre ki fordít figyelmet?

Vallom, hogy először az embernek magát kell rendbe tenni ahhoz, hogy őszinte nyitottsággal és szeretettel tudjon fordulni másokhoz. A covid alatt nagyon sok időm volt és úgy döntöttem, hogy nem cukrásztanfolyamra megyek vagy plusz nyelvvizsgát csinálok, hanem foglalkozok a lelki világommal, megnézem, min tudok változtatni. Korábban szerettem a panaszáradatba süppedni és lubickolni abban. Benne ragadtam múltbéli sérelmekben és éltem azzal, hogy emiatt vagyok rosszul. Ezeket felismertem és átformáltam magamban. Sokat olvastam a témában és a párom is segített, hisz ő egy rendkívül pozitív beállítottságú ember. Eleinte nehéz volt ez a szemlélet, mert megszoktam a panaszkodást. Kezdetben kissé magamra kellett erőltetnem az optimizmust, de idővel beálltam erre a pályára és azóta másként élem az életem.

Talán e belső munka egyik eredménye a Van, aki zoomon szereti, hisz empátia és kíváncsiság vezérelte a pandémia alatti online elérhető beszélgetéseket, amelyeket a kollégáiddal folytattál.

Igen, tavasszal indult a pandémia és decemberben a Van, aki Zoomon szereti. Akkor kezdtem érezni, hogy milyen mély hatással van a vírushelyzet és a színház hiánya a többiekre is.

A pozitív nézői visszacsatolás és az országos marketingdíj is érzékelteti ennek sikerét, ám a kezdetektől bujkál bennem a kérdés, hogy volt-e, aki megrettent a civil énje megmutatásától? Van, aki Zoomon nem szereti?

Érdekes módon nem. Senki nem mondott nemet, pedig izgultak, hogy a színpadon kívüli létükről kell beszélni. Jóleső, hogy többen jelezték: a lámpalázat és a kezdeti zárkózottságot hamar oldotta az érdeklődő figyelmem, a kedves hozzáállásom. Még ha nyilvános is a végeredmény, az ember nem ugyanúgy beszél idegenekkel, mint egy családban, azaz, mint mi egymással a társulatban. Örülök, hogy megtiszteltek az őszinteségükkel. Jó beszélgetések születtek.

Családként említed a társulatot. Tudtak neked meglepetést okozni, újat mondani, azok, akikkel a próbák alatt szinte együtt élsz, lélegzel?

Felsorolni sem tudom, hány érdekességet mondtak. Még, amit tudtam róluk, az is izgalmas volt így ebben a formában újrahallgatva. Lehőcz Zsuzsa és a férje, Takács Dániel például egy évet töltött egy pályázat nyomán Indonéziában és többek között jávai árnyjátékot is tanultak. Eszméletlen szakmai és az ottani mindennapjaikhoz kötődő sztorikat meséltek. Emlékezetes az a lelkesedés, ahogy Klári mesélt a futásról vagy arról, hogy milyen különleges ételeket készít. Az egyik receptkönyvet, amit ajánlott már másnap megvásároltam, olyan érdekesen beszélt róla. A kedvenc rész mindenkinek a játék volt, ezt én is mindig vártam.

Egy éve voltál hivatalosan társulati tag 2017-ben, amikor az Év színészének szavaztak meg az olvasóink. Az akkori interjúban azt mondtad: „minden feltétel adott, hogy fejlődjek”. Érzésed szerint miben fejlődtél azóta a leginkább?

Nehéz ezt megfogalmazni, mert az emberi és szakmai változások kéz a kézben járnak, hiszen folyton a lélekkel foglalkozunk a próbák, előadások során. Sokat mentem előre abban, hogy ne görcsöljek rá annyira a tökéletességre. Nem tűnt el, törekszem rá, de egészségesebb szinten kezelem ennek a nyomását. Jobban tudom élvezni már a játékot. Sokkal inkább profizmussal állok a munkámhoz és nem a görcsös egyetemista van bennem, aki azt hiszi, nem hibázhat, mert egy életre leírja a szakma. Egy kicsit elengedtem ennek stresszét, jobban bízok magamban és tudok a lényegre összpontosítani. Ez a tökéletességre törekvés gyerekkorom óta a részem, emlékszem, miután általános iskolásként életem első kettesét megkaptam egy dolgozatra, másnap a kórházban kötöttem ki vakbélgyanúval. Mindig bennem volt, hogy csak legyek elég jó. Most valamivel lazább vagyok.

Ennek a nyomát a Játék a kastélyban című darabban láttam igazán. Színész legyen a talpán, aki ennek a dívának az érzelmi hullámzásait hitelesen át tudja adni, úgy hogy közben nem csúszik bele a számos alkalommal adódó olcsó poénok, túlzó mimikák lehetőségébe.

Nehéz munka volt, ugyanis villámcsapásként jött be az évadba, három hét volt rá, ami épp a fele a szokott próbafolyamatnak. Korábban nem így gondoltam az első felnőtt főszerepemre. Túlagyalni, izgulni nem volt idő. Három nap alatt tanultam meg a szöveget, mert tudtam, hogy érdemben próbálni csak utána tudunk. Igazi csapatmunka volt. Visszük tovább, a Csokonai Fórumban fogjuk játszani, ha minden jól megy.

Számodra mi a Molnár Ferenc-mű értéke, mit élvezel benne igazán?

Nagyon szeretek nevettetni és ezzel a darabbal igazán lehet. Amikor ezt az előadást játsszuk, arra gondolok: a pandémia, infláció és mindenféle rossz dolog közepette százötven ember úgy megy innen el, hogy szórakozott, feldobtuk a hangulatát. A Nagyerdei Szabadtéri Színpadon ezt sokszorozva tapasztaltuk. Életemben nem hallottam olyan nevetéseket. Ezer ember energiáját érezni óriási élmény, nagy adrenalinlöket.

Mi vár rád a jövő évadban?

Kezdjük a Szabó Magda Für Elise-zel, amiben Cilit játszom, Magda trianoni árva húgát, akit örökbe fogad a család. Ez azért is izgalmas számomra, mert végre Hajdú Imeldával, kedves barátnőmmel, kolléganőmmel, kéz a kézben csinálhatjuk a testvérek szerepét. Több mint tíz éve ismerjük egymást, egy egyetemre jártunk, és mindig vártuk, hogy valamilyen nagy volumenű közös munkát együtt vigyünk véghez.

Utána az Ionesco Macbettjét fogom próbálni, majd a Függöny fel! című vígjátékot, évadzárásként pedig a Szentivánéji álomban mutatkozom be.

A következő évadban véget ér az „otthontalanság”, modern, méltó játszóhelyeken dolgozhattok: szeptembertől a Csokonai Fórumban, 2023 tavaszától a megújult Csokonai Színházban. Milyen emlékeid vannak az utolsó napról, amikor a történelmi épületben jártál?

Imeldával és Rózsa Lacival voltam bent, rengeteg fotót készítettünk. Elhoztam az öltözőajtó melletti névtáblámat, a 40-es számú ruhatár-bilétát. Be kell vallanom, hogy egy részen megtörtük a színpadot, – ahol egy mérés miatt már amúgy is kifúrták – és hoztunk egy-egy deszka-darabot. Áprilisban voltam legutóbb a készülőfélben lévő épületben, különös érzéssel töltött el a látvány. Kívülről még ugyanaz, de belül már nem ugyanoda vezetnek a lépcsők, az öltözők helyén más van. Ismerős és idegen volt egyszerre.

Láthatunk a színházi előadásokban, saját produkcióban (Csinszka), városi rendezvényeken, pénteken a DEsZ24-ben egy verses-zenés műsorban. Hogyan súlyozol a feladatok elvállalásakor?

Nem szoktam nem elvállalni feladatokat. Szeretem, ha van dolgom. Közel áll hozzám az eseményeken való megjelenés, konferálás, beszélgetés. Ez nem a színésznő énem megmutatkozása miatt fontos nekem, hanem mert jobban érzem magam, ha van mire készülnöm, ha van tennivaló, besegíthetek ügyekbe, hasznosnak érezhetem magam. Nem vagyok bulizós típus, én így vagyok közösségben, hogy közben dolgozom is. Eddig mindig testhezálló, jó feladatok találtak meg.

Megyesi-Horváth Borbála