A város nem skanzen, lüktető élettér

A Kossuth téren talán keleti fűszerek illata bódított, s új gazdájukra váró marhák bőgtek régi otthonuk, a Hortobágy felé, valaki kézműves portékáját kínálta, más épp alkudni igyekezett 1693. április 11-én, amikor meghallották a jó hírt: Debrecen szabad királyi város lett. Ahogy az a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár honlapján olvasható, az egyeztetést vezető Dobozy István, Komáromi Csipkés György és Pósalaky János egy kiváltságlevéllel térhetett haza Bécsből, amely szerint Debrecen lakói csak a királynak voltak alárendelve, neki fizették az adót, várfalat építhettek, polgárai számos olyan gazdasági kiváltsággal élhettek, melyek a fejlődést biztosították.

Történelmi pillanat, büszkeség, de Debrecen múltja nem itt kezdődik.

Horváth Péter helytörténeti kutatónak volt szerencséje olyan ásatásokon részt venni, amely eredményeképp D. Szabó László régész avar kori lakóház alapját azonosította a belvárosban, a bíróság közelében. Felidézte, felemelő érzés töltötte el annak tudatában, hogy ahol most áll, ott 1500 évvel ezelőtt is zajlott az élet, létezett egy közösség. De a környékbeli kő-, illetve rézkori gödrök fölött állva is megérintette a történelem szele.

A városháza tervtárának munkatársa az előzmények feltárásával segített megérteni a szabad királyi várossá válás szükségességét. Mint mondta, Debrecen Károly Róbert idején került fel igazán az ország térképére. Az eredményes csatáiért és hűségéért nádorrá kinevezett Dózsa hadvezér egyesített birtokai központjául jelölte ki a cívisvárost. A király után a legfontosabb ember itt élt. Az egyre erősödő település polgárainak I. Lajos király 1361-ben jogot adott arra, hogy a város bíróját és a tanácstagokat megválaszthassák, ez óriási előrelépés volt. Ettől kezdve még szabadabb városi rendszer alakult ki, majd a Hunyadiak idején számos vásártartási külön jogot kapott a falu.

Ezekben az időkben Debrecen egy nagyon jó kereskedelmi csomópontban fekvő, erős gazdaságú, a helység vezetésével kapcsolatosan csaknem maga döntő autonóm település volt. A történelem azonban megtörte ezt a sikeres épülési folyamatot.

Az ország három részre szakadásának terhét ugyan próbálta egy ideig a hátán vinni, azaz háromfelé adózni és alkalmazkodni, de egy idő után ebben teljesen kimerült. Az újraegyesítés után pedig a Habsburg-érában kellett helytállni. A helyi szenátus több pontban írta össze azokat a jogokat, amelyek újra a város felemelkedését szolgálták, és tizenegy hónapnyi tárgyalással tudták kivívni I. Lipót királynál azokat. A kiváltságlevélnek azonban csak bő két évtizeddel ezután tudtak valódi érvényt szerezni, és törvénybe iktatni. Az alku legparázslóbb pontja a katolikus egyház és a ferences rend beengedése volt a Kálvinista Rómába. A katolikus bécsi királytól ez érthető elvárás, ám a zárkózott, gazdasági érdekeit és önállóságát szem előtt tartó, hagyományaihoz ragaszkodó, a városvezetés és a református vallás összefonódására építő település lakói számára csaknem elfogadhatatlan kérés volt akkoriban.

Végül 1715-ben meglépte ezt Debrecen, s újra virágzásnak indult.

Mi válhat értékké?

A város nem skanzen

– feleli lazán óvatoskodó kérdésemre, hogy mi határoz meg egy települést, ha nem az épületei. Hiszen a várostörténethez képest rövidke életünk során is annyi jól megszokott ingatlan eltűnésén búsonghatunk, s annyi új látképhez kell hozzászoknunk. A szakemberről tudható, hogy épp régi házak bontásaira járva igyekszik megmenteni az egykori építészet lenyomatait, pecsétes téglákat, ablakvasalatokat, évszámmal ellátott mestergerendákat. Utóbbiból már 1700-as készítési dátumot jelölőt is talált. Ezért hittem, hogy tapintatosságra van szükség a téma kapcsán. 

Az új épületek születésekor mindig az érdek és értékvédelem csatározik. A legoptimálisabb persze, ha a kettő kézen fogva jár, ekkor lesz a legélhetőbb a város.

Az 1910-es években a Domb utca környékén egy fésűfogas telekről, utcára merőleges, puritán nádfedeles házból kijött egy cívis polgár, és meglátta a négyemeletes tömblakásokat a Piac utcán, vagy a klasszicizáló romantikus zárt sorú házakat, az neki legalább akkora sokk volt, mint amilyeneket ma átélünk. Így van ez a világ minden táján, Párizsban is el akarták bontani az Eiffel-tornyot, most pedig egy ikon. Egy város mindig változik, ha nem lüktet, megáll a fejlődés. Az igazi kérdés az: ha már eltűnik valami, hogyan lehetne a helyére olyat tenni, ami ötven vagy száz év múlva értékké válik, nem pedig lebontandó szürke ingatlanná. Bizonyos szempontból a Nagyállomás megújítása jó példa. A régi épületet sokan visszasírjuk, mert gyönyörű volt, de az vitathatatlan, hogy a mai szocreál stílusú állomáson maradandó értékek vannak, amelyek debrecenivé tudtak válni. Az érdekesen hullámzó tető elkészítése abban a korban építészeti technikai kihívás volt. A középső része helyi védettséget élvez. Ott vannak Domanovszky Endre szekkói a falon és vörös mészkő látható az épületben, ami szintén különleges – mondta.

A világpolgár is helyi valahol

Horváth Péter kedvelt helyszínei a gyermekkorához kötődnek. A Batthyány utcai lakásuk és a nagyszülői ház környéke a Varga utcán, ahonnan ugyan már eltűntek a hatalmas telkek, szőlők, gyerekként nagynak tűnő kutyák, de megmaradt csendes utcának. Szakmai szempontból pedig a Kígyó utca 55. szám alatti 1730-as években megtoldott – tehát annál is korábban épült – épületet említi, ami csapszékként működött egykor.

Valamint a régi Köjál-épület mögött zajló ásatást, ami az egykori ferences kolostor nyomait igyekszik felfedezni, megőrizni.

A Dósa nádor teret ezért hívták anno Barátok közének. Feljegyzések vannak arról, hogy a Csapó utcai sorház építésekor szekérszám vitték innen a csontvázakat, a középkori debreceniek egy részét itt helyezték egykor végső nyugalomra.

A kutató vallja, a múlt ismerete nélkül szegényebb, labilisabb a jövőnk. Fontos volna megismerni legalább a szűk környezetünk történetét, illetve oktatási intézményekben teret engedni ennek a tudásnak. Ha mi ismerjük a mögöttünk álló évek eseményeit, akkor egy-egy érdekes anekdotát el tudunk mesélni a gyermekeinknek.

Ha száz történetből csak kettőt megjegyez, már debrecenibbé tud válni, mintha nem hallott volna egyet sem. A tudás elvehetetlen. Lehetünk mi világpolgárok, de a lakóteret nem tudjuk levetkőzni, akkor is velünk van, ha a telkünkön vagyunk, és akkor is, ha elutazunk

– mondta.

A 329 éves Debrecen városnak megmaradást kíván, mind kulturális, szellemi és helyi érték szempontból úgy, hogy az nemcsak az itt lakók számára legyen fontos, hanem a fejlődésével együtt meghatározó legyen országosan, akár világviszonylatban.

Megyesi-Horváth Borbála