„A bizakodás és a hit tart egyenesben”

Mint ahogy az utóbbi hónapokban már megszokhattuk, szinte az egyetlen képzőművészeti élmény a vitrinek mögé zárt képek és installációk, valamint a virtuális galéria­séták és tárlatmegnyitók világa. A Napló a magyar festészet napjának debreceni szervezőjét, Éles Bulcsú grafikusművészt arról kérdezte, milyen lehetőségek és feladatok előtt áll ebben az időszakban.

Milyen szakmai munkára van lehetősége képzőművészként a pandémia időszakában?

Lakásom általam műteremnek nevezett félszobájában korlátlan módon lehet dolgozni. Természetesen vannak érdekes helyzetek, például amikor elfogyott a fehér festék, és elindultam a papír-írószer boltba, majd rájöttem, hogy az egy darabig zárva lesz. De rendelni tudtam a világhálóról, és a csomagküldő szolgálat néhány napon belül ki is hozta az utánpótlást. Az utcák rajzolását még zavartala­nab­bul tudom folytatni, mert az első félidőhöz hasonlóan most is kevesebb járókelő van az általam kutatott óvárosi részeken, mint rendes helyzetben. A kevesebb járókelő kevesebb gyanakvó pillantást és kevesebb értelmetlen beszélgetésekkel fenyegető megszólítást jelent, amiből a nyugodtabb munkakörülmény következik. Ilyen értelemben tehát semmi változást sem hozott a vírushelyzet. Ami miatt ez mégsem jelenthető ki, az az egész válság nyomasztó gondolata, elsősorban a bizonytalanság.

Hogyan befolyásolja ez a helyzet az alkotói lehetőségeket?

Próbálok minél kevésbé foglalkozni vele, igyekszem úgy alakítani az életem, hogy ne zavarjon a helyzet, ugyanis

„nemcsak az lehet a vírus áldozata, aki megbetegszik, hanem az is, akinek a lelkét nyomja meg ez a válságidőszak.”

A barátaimat gyakran vendégül látom – a szabályok betartása mellett –, és a diákjaimat is igyekszem bátorítani a tőlem telhető módon. A saját osztályomnak is kitalálok időről időre valami kis létszámú tevékenységet: múltkor például erdei sétára vittem az ifjakat. Engem a bizakodás és a hit tart egyenesben, tehát előre tekintek, tervezek. Lekötött kiállítások várnak rám Budapesten és Kolozsvárott, a lácacsékei művésztelep idei vendéglistáját is összeraktam, és egy katalógust is szeretnék megjelentetni, emellett pedig egy meglepetést tervezek.

A magyar festészet napján a Naplónak több kezdeményezésről is beszélt. Mik a legfontosabb tudnivalók a művészeti katalógussal, a kiállításokkal és a művészteleppel kapcsolatban?

A katalógus az elmúlt néhány év munkái közül fog majd szemezgetni. Egy kedves barátomat fogom megkérni, hogy egy „bő keretből” válogassa ki azokat, amelyeket közre fogok majd adni. Olykor szeretem, ha mások döntenek helyettem ilyen kérdésekben. A képanyaghoz egy előszó is íródik, mindezt pedig három cikk egészíti majd ki, köztük az őszi, Naplónak adott interjú is. Két tárlatot is megbeszéltem már Budapesten; az egyiknek már nyílnia kellett volna, tehát tolódik, a másik nyárra van kitűzve, remélem, megtartható lesz az eredeti időpontjában.

„Természetesen csakis élő eseményekben gondolkodom, hiszem meglátásom szerint az online kiállításnak nagyjából annyi értelme van, mint az alkoholmentes sörnek.”

Kolozsvár egyrészt a szívügyem, másrészt a megvalósíthatóság szempontjából nézve a leggyengébb láncszem. Öt éve járok a Kolozsvári Magyar Napokra, tavaly nagyon szomorú lettem, hogy nem lehettem ott, tehát ha ténnyé válna az ígéret, miszerint az eseménysorozat részeként nyílna meg az ottani tárlatom, az nagyszerű élmény lenne. Eredetileg úgy terveztem, hogy az egyik budapesti tárlaton csak grafikákat mutatok be, a másikon pedig egyedi és sokszorosított grafikák mellett festményeket is, Kolozsvárra pedig csak vásznakat vinnék. A lácacsékei művésztelep kapcsán felkészülten várom a megvalósítás lehetőségét, hiszen csakis azt lehet életre hívni a nyitás után, ami már elő lett készítve – a legnagyobb bizonytalanság idején.

A napokban csatlakozott a Face­bookon életre hívott tíznapos művészeti kihíváshoz. Miért tartja jó ötletnek ezt a kezdeményezést?

Úgy, hogy kis túlzással már négy hónapja élnek az emberek egymástól elzártan, már minden jó ötletnek számít, ami az egymás közötti kapcsolatokat élteti. Ilyen szempontból tehát mindegy, hogy recepteket, gyerekkori képeket vagy festményeket osztunk meg egymással. De az, hogy a kollégák tíz napig a saját döntésük alapján tárnak a közönség elé egy-egy képet, érdekesebbé teszi a kezdeményezést. Hiszen adott a kérdés, hogy tíz évvel ezelőtti képet teszek ki az üzenőfalra, vagy olyat, amin épp csak megszáradt a festék, vagy esetleg olyat, ami különlegességnek számít azáltal, hogy eltér a fő csapás­iránytól.

Milyen programokon vesz majd részt először, ha újra „kinyit” Debrecen?

Kíváncsian várom, melyik kiállítóhely mikor fog kinyitni. Ez már csak azért is érdekel, mert ha jól tudom, több galéria a vírushelyzettől függetlenül szünetelteti a működését. Érdekel, hogy az elmaradt októberi tárlatok pótlásával indítják-e újra az életet, vagy az idei tervből válogatnak. Kíváncsi vagyok arra is, hogy a megye művésztelepei közül melyik fog megvalósulni. Bár ez nem verseny, de jóleső érzés volt, hogy tavaly Lácacsékével több „nagyot” is állva hagytunk, hiszen míg mi megszerveztük hagyományosan, ottalvással, addig mások elmaradtak, vagy „napközi otthonos” rendszerben működtek. Hangsúlyozom, hogy ez nem káröröm, ugyanis szerettem volna, ha 2020-ban is megvalósulnak a megye jelentős telepei. Éppen ezért reménykedem, hogy minden meghatározó szerveződés a hagyományos módon fog működni idén. De egy maszk nélküli, élő szentmise ugyanúgy hiányzik már nekem a Szent Anna-templomban, mint egy végigszurkolt kézilabda-mérkőzés a Hódosban.

Szakál Adrienn