Türelem és szorgalom híján nem megy – Suba Lászlóval beszélgettünk

Debrecen Város Hajós Alfréd-díját vehette át nemrég Suba László a Debreceni Sportcentrum-Sport­iskola (DSC-SI) atlétika-szakedzője. A kitüntetést a versenysportban, a szabadidősportban és az utánpótlás-nevelésben sportvezetői, edzői szakterületen magas színvonalú munkát végzők kaphatják, de adományozható a testnevelés, valamint a diáksport területén éveken keresztül kifejtett kiemelkedő sportszakmai, oktatómunkáért, maradandó értékeket teremtő tevékenységért. Ezek a kritériumok abszolút illenek a 40 éve a szakmájában tevékenykedő kiváló trénerre, hiszen korosztályos országos bajnok tanítványainak száma száznál is több, sok neveltje pedig nemzetközi szinten is remek eredményekkel büszkélkedhet. A nagyszerű szakemberrel a díj apropóján eddigi edzői pályafutásáról, és ars poeticájáról beszélgetett a Hajdú-bihari Napló.

Miként értesült az elismerésről?

Papp László polgármester úr aláírásával kaptam egy levelet, amelyben értesítettek a kitüntetésről. Mondanom sem kell, rengeteget jelent, hogy attól a közösségtől kaptam ezt a kitüntetést ahol élek, és ahol dolgozom. Van egy ilyen kis memoárom tanítványaimmal és az élsporttal kapcsolatosan, annak a közepére került a díj.

Miként kezdődött az edzői pályafutása?

Nyolcadikos koromban a szüleim nem éppen legnagyobb örömére úgy döntöttem, testnevelő tanár szeretnék lenni. Szüleim számára a tanulás volt a legfontosabb, de mivel látták, hogy a Csokonai-gimnázium akkor indult testnevelés tagozatos osztályában jól össze tudom egyeztetni a tanulmányokat a sporttal, támogatták a terveimet. Nyíregyházán jártam főiskolára folytatva a versenyzést is, ám az élet közbeszólt, az első év telén izomszakadást szenvedtem, ami gyakorlatilag véget vetett a pályafutásomnak. Még megpróbáltam átmenni hosszabb távra, de bennem volt az, ha újra megsérülök nem biztos, hogy be tudom fejezni a tanulmányaimat. Nem volt egyszerű elfogadni, hogy nem állok többé a rajtvonalra, de nem akartam kockára tenni a pedagógusi és edzői ambícióimat, és 1983-ban meg is szereztem a testnevelő tanári diplomámat. Később az eredményesebb munka végett atlétikai szakedzőit végeztem, illetve mesterpedagógusi minősítést is szereztem. Az edzői karrierem kezdete a főiskolai tanulmányaim idejére nyúlik vissza, ugyanis 1980-ban lehetőségem adódott egy gyerekkorcsoporttal foglalkozni.

Mi az edzői filozófiája?

Én nem hiszek a csodákban, csakis a munkában. Szerintem ezzel lehet előrébb jutni, de csak akkor, ha az illető türelmes és szorgalmas, valamint szereti a sportágat, tiszteli a pályatársait, az eredményeiket. Nálam a négy kulcsszó: sportoló, család, edző, egyesület. Ennek a négynek össze kell jönnie. Mert hiába van tehetség, ha a család nem támogatja, ha nem megfelelő a kapcsolat az edzővel, ha nincs egyesület, amely a versenyeztetést megoldja, támogatja, akkor ez halálra van ítélve, és a gyerek előbb-utóbb kénytelen lesz abbahagyni. A siker 40 százalékban a sportolón múlik, a szülők, az edző és az egyesület a maradék hatvan százalékon osztoznak egyenlő arányban.

Az edzői hitvallása megvolt már a kezdetektől, vagy pedig fokozatosan alakult ki az évtizedek alatt, ahogy egyre több tapasztalatot gyűjtött edzőként?

Fokozatosan alakult ki. Kezdetben igen szigorú, konzekvens edző voltam, aki az idősebb, határozott kollégákra nézett fel, hogy csak egy nevet említsek, Molnár Istvántól például rengeteget tanultam. Az igazi, klasszikus értelemben vett edzői építkezést Hajdúböszörményben kezdtem meg, ahol nyolcadikostól kezdve 18 éves korig bezárólag voltak tanítványaim, és ott szembesültem azzal, volt olyan szülő, aki azzal büntette a rosszabb jegy miatt a gyermekét, hogy eltiltotta a sportolástól. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó, ezért nekem ezeket a szülőket meg kellett győzni arról, nem lesz rosszabb tanuló a gyerek attól, ha edzésre jár. Azt is meg kellett értetni velük, hogy a sikereket és a kudarcokat is helyén kell kezelni, nem szabad egyiket sem túlértékelni, mert hosszú távon a fiatal fogja kárát látni. Egy aranyérem után legközelebb egy második hely nem a világvége, de sokan türelmetlenek, és végletekben gondolkoznak.

„Tartani kell a fokozatosságot, ha valaki nagyot fejlődik egyik évről a másikra, annak szinte mindig lesz rövidesen hátulütője.”

Lépjünk inkább mindig apróbbat, de legyen meg a fokozatos fejlődési tendencia, mert akkor van sikerélmény, így a motiváció is megmarad.

Van valamilyen életkori határ, amikor már ki kell derülnie, hogy a tanítványból lehet-e élversenyző?

Egy gyermek fejlődési folyamatát előre meghatározni nem igazán lehet, ezért szerintem 16 éves korig nagy bátorság a jövőjéről kijelenteni bármit is. Nem egy olyan tanítványom volt már, akivel kapcsolatban mások azt kérdezték, miért foglalkozom vele, aztán sokak döbbenetére országos bajnok lett. Láttam az elhivatottságát, ami később kifizetődött. Ahogy már korábban is említettem: türelem, szorgalom.

„Én soha nem szoktam senkit elküldeni azért, mert tehetségtelen.”

Mindaddig, amíg engem megtisztel, és jól érzi magát a csoportban, addig bármikor jöhet edzésre. A mai napig vannak ilyenek a csoportjaimban. Én leginkább azt szeretem, ha már 13-14 éves korban elkezdjük a közös munkát, mert akkor megismerem a gondolkodását, a családját, a baráti társaságát, és jobban lehetőségem van úgymond formálni a fiatalt.

Visszatekintve edzői pályafutásának eddigi szakaszaira mik azok a momentumok, amikre a legbüszkébb?

Hat-hét évente mindig került ki olyan sportoló a csoportomból, aki nemzetközi szinten is tudott eredményeket felmutatni. Ezek adták nekem is a lökést a folytatáshoz, mert régebben nem volt felnőtt­atlétika Debrecenben, így a 18-19 éves kort elért versenyzőimnél azzal kellett szembesülni, hogy amikor már tudta volna hozni a komolyabb eredményt, kénytelenek voltak máshol folytatni. Vagy megvette más egyesület, vagy elment tanulni, és újra kellett kezdeni másokkal az egészet. Ehhez az adta az erőt, hogy bíztam benne, a következő csoportban is lesz olyan tehetség, aki komoly pályafutásra hivatott. Szerencsére ez eddig így is volt, pedig már a hetedik ilyen csoportomat viszem. A korábbi tanítványaim közül Magyar Balázs, Szabó Enikő, Dobi Gabriella, Horváth Zoltán, Fábián Erika, Májas Anikó, Szarvas Dóra, Soltész Re­náta, Lesku Norbert, Kozák Luca neve igen jól cseng a magyar atlétikában.

Kozák Lucával immár tizenkettedik éve dolgoznak együtt. Mi a titok?

Luca olyan családból származik, amely kezdettől fogva mellette állt, támogatta a mozgásban – nem véletlen, hogy a másik két testvére is élsportoló. Türelmesek voltak vele, elfogadták, hogy lépésről lépésre haladjunk előrébb. Lucának pedig olyan a hozzáállása az atlétikához, a versenyzéshez, ami passzolt az enyémhez. Ha voltak is problémák, mindig megbeszéltük. Egyetlen egy emlékezetesebb összezörrenésünk volt: utolsó serdülő éves korában egy téli nap nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna. Akkor azt mondtam, hogy na, Luca, most menj haza, majd akkor gyere vissza, ha átgondoltad, és akarod csinálni. Két nap múlva visszajött, beletette azt a munkát, aminek folyományaként a következő évben kijutott az ifjúsági világbajnokságra, ahol komoly eredményt ért el. De ő is volt rám hatással az évek alatt, mert nekem is voltak olyan tulajdonságaim, amiket le kellett vetkőz­ni. Határozott személyiség vagyok, igen nehéz úgymond letéríteni a pályáról, de a közös munkánk alatt megtanultam, hogy az ő véleményét is meghallgatva átgondoljam, és ha kell változtassam a dolgokat.

Molnár Szilárd