Amikor pestisjárványok tizedelték Bihar lakosságát

A régióban 1739–1743 között tomboló – időben szinte összefüggő – két pestisjárvány megtizedelte Bihar megye lakosságát, de sok áldozatot szedett Debrecen szabad királyi városban is. A hatóságok már akkor is elszigeteléssel próbálták megfékezni a veszélyes kórt.

Biharnagybajom volt az első gócpont

Két év alatt terjedt át a Török Birodalomból a Havasalföldön keresztül a Maros és Fehér-Körös völgyében az Alföldre a járvány. Biharnagybajomban 1738. december 19-én jegyezték le az első megbetegedést. Márciusban elérte Püspökladányt és Szoboszlót, áprilisban Balmazújvárost és Derecskét, mintegy „frontvonalat alkotva” Debrecen körül, ahol május 16-án szedte első áldozatát a pestis, írja Moess Alfréd és M. Román Éva. A bajomi református anyakönyvet a pestis után 1744-ben nyitották meg, mely szerint a járvány négy hónapja alatt „öregek, ifjak, férfiak és asszonyok holtak meg: 675 fő, életben maradtak: 725 fő.”

Tűzparancs a megyehatárt átlépőkre

Egy közelmúltban előkerült vármegyei utasítás szerint a Biharnak Debrecennel közös határának védelmére az Érmellékről rendeltek ki lovas nemeseket, akik feladatul ezt kapták:

„Minden személyválogatás nélkül, akárminémű ember legyen, Debrecen vagy más infectus (fertőzött) helységeknek határárul ezen nemes vármegye határára csak egy lépésnyire is által jönni életek veszte által ne engedjék.”

A szóbeli felszólítás ellenére a határt mégis átlépőknek előbb a lovait, vagy ökreit kellett agyonlőni, további ellenkezés után pedig „az emberek lábait lövöldözzék el” – szólt a parancs. Az óriási területet három részre osztották: 1. „a derecskei, szováti megegyező határtul fogvást a sárándi, kispércsi, hosszú- és monostorospályi határszélekben a Salamon hegyéig.” 2. „A Salamon hegyétül fogvást a halasi, álmosdi, bagaméri és semjéni határszéleken az Fülepi pusztáig.” 3. „az semjéni határszéltül fogvást az acsádi határszéleken Sámsonig.” Más kérdés, hogy a kirendelt nemesek lakóhelyei: Diószeg, Köbölkút, Érsemjén, Érkeserű, Éradony, Ottomány is rövid időn belül megfertőződtek. Sőt, 1742-ben szerencsétlen módon Zilah városába épp egy érmelléki személy vitte be a pestist, ami ott 1200 ember halálát okozta.

Élet a fertőzött településeken

Biharban nagy volt a pusztítás, Dávid Zoltán számításai szerint közel 18 ezer áldozatot szedett 1739-ben a járvány. A pestis újbóli feléledése után a második járvány idején főleg a megye keleti részén terjedt, ahol korábban kevésbé pusztított. Néhány településen (pl. Bagamér, Csokaj, Darvas, Diószeg, Nagykereki) mindkét alkalommal történtek megbetegedések. A mezővárosokban jóval magasabb volt a halottak száma.

1739/1740

1742/1743

Nagyszalonta (1021)

Berettyóújfalu (930)

Acsád (904)

Derecske (868)

Kaba (847

Biharpüspöki (790)

Szalacs (720)

Székelyhíd (691)

Nagyvárad (563)

Kismarja (541)

Települések, ahol a legtöbb áldozatot szedte a pestis

Szoboravató és elmaradt szüret

Váradon éppen azokban a hetekben tombolt a pestis, amikor a főtéren felállították a Szent László szobrot (ami ma is látható a székesegyház oldalbejáratánál). Diószegen a város vezetői próbálták fenntartatni a rendet: „az erkölcsteleneket szüntelen zabolázzuk”, a halottakat kísérő gyászolókat pedig „széjjel veretjük, a torozókat tiltjuk.” Egy, a mezőváros jegyzőkönyvében megörökített emlékirat szerint a betegség óriási gazdasági problémát is okozott, mivel a szomszédos falvak határában a városiaknak számos szőlőjük volt, viszont a karantén miatt épp a szüretre nem engedték ki őket. Az időjárás sem kedvezett, mivel a november 5-i engedélyező parancs másnapjára hatalmas fagy tett kárt a termésben.

Új temetőt kellett nyitni

Bárándon a református prédikátor négy gyermeke is elhunyt a járványban. A faluban csak mintegy 15 év után érte el a népesség a fél évszázaddal korábbi számát. Biharfélegyházán a karantén ideje alatt a sok haláleset miatt a temető területe elfogyott, ezért a halottakat a templom melletti földesúri telken hantolták el, a területet a járvány elmúltával utólag cserélték el. Egy fennmaradt levél szerint Bojt falu bírái is örömmel jelentették a pestis elleni védekezés királyi biztosának, hogy az utolsó megbetegedés után előírt várakozási idő is fertőzés nélkül zajlott, így végre feloldhatják a települést övező vesztegzárat.

A pestis: a fekete halál

A 18. század első felében a pestisnek két formája pusztított Európában – írja Moess Alfréd és M. Román Éva. Az egyik, a bubópestis, ami bőrön keresztül – bolhacsípéssel – fertőződő, magas lázzal járó, 8-10 napig tartó betegség. A csípés helyén kelés jelentkezik (pestises pokolvar), vagy a nyirokcsomók fájdalmasan megduzzadnak, esetleg elgennyesednek. Amennyiben a duzzanat magától kifakad, megindul a gyógyulás, ha mégsem, a csomók elszíneződnek narancssárgától a feketéig (ezért hívják fekete halálnak), közben a beteg pszichikai állapota is romlik, néhány napon belül pedig bekövetkezik a halála. A másik a tüdőpestis, amikor a tüdőn jelentkezik gennyes fekély, s a beteg köhögése révén cseppfertőződéssel terjed. Lázzal, magas pulzussal járó, 1–3 napig tartó betegség, melynek során a beteg váladékos, véres köpettel, vérrel járó egyre erősebb köhögést tapasztal, amely minden esetben a fertőzött halálához vezet.

Pestisjárvány Debrecenben (1739–1743)

A felkészülés ellenére óriási pusztítást végzett a járvány 280 éve a városban, ekkor ugyanis nem ismerték a betegség gyógymódját, így a védekezés sem lehetett hatásos.

Hiába volt elővigyázatos Debrecen elöljárósága, s hiába hoztak óvintézkedéseket már 1738 áprilisában, amikor a fertőzött területekről érkezőket 40 napos vesztegzár alá helyezték, vagy októberben azért, „hogy a pestis iránt való vigyázás jobb móddal lehessen,” csak a Váradi és Péterfia utcai kapukat hagyták nyitva, ahol csak érvényes útipasszussal lehetett belépni. A felkészülés jeleként már a következő év elején előre kijelölték a pestiskórházként szolgáló épületeket, s valóban, május közepén a Csapó utcán három házat le kellett zárni – megjelent a járvány. A város a Helytartótanács előírásai alapján szabályrendeletben határozta meg, a fertőzött időszakra vonatkozó különböző szabályokat.

„Gallybul és tövisbül való” kerítés a város körül

Ezek egyike szerint a település déli részére „gallybul és tövisbül való” kerítést húztak fel, amit a hat kivezető út kijáratainál két-két fegyveres hajdú őrzött. Az ő feladatuk volt a „falnál” történő kereskedelem felügyelete: a benti portékákért járó fémpénzeket ecetben lemosták, a bejövő árukat pedig megfüstölték. A leveleket szöges deszkával átlyukasztották és ezeket is füst fölé tartották.

Korlátozták az eladható áruk körét

„Ezen utolsó szükségben” korlátozták az eladható áruk körét is, ám sót, szappant, réz- és vas tárgyakat, fa- és cserépedényeket, csizmát, bocskort, lószerszámokat, egész szekereket áruba lehetett bocsájtani, de csak egészségesek számára és mindent csak „illendő” füstölés és szellőztetés után. Érdekes szabály vonatkozott a fűszerekre (pl. szemes bors, gyömbér), tojásra, friss és szárított gyümölcsökre, amiket „a földre kiöntvén, úgy elvihetik az egészségesek.”

Elkerülte az éhínséget a városvezetés

A karantén a városokban élőknél sokszor a kereskedelem lelassulása miatt éhínséghez vezetett. Debrecen város levéltárában is tömegével fordulnak elő a tanácshoz írt kérvények, amelyben a lakosok segítséget kérnek a városvezetéstől. A magisztrátus sikerrel szervezte meg a rászorulók ellátását, élelmiszereket és pénzt osztottak a lakosságnak. Az ezekkel a feladatokkal megbízott hivatalnokok feladata volt a pénzbeli felajánlások adminisztrálása is.

Lázadások a kegyeleti szertartások elmaradása miatt

Nehezen viselte a lakosság, hogy a felsőbb utasítások szerint nem lehetett a korábban bevett mód szerint elbúcsúzni az elhunyt szeretteiktől. Fájdalmukat tovább fokozta, hogy a járvány áldozatait külön erre a célra nyitott pestistemetőben helyezték örök nyugalomra. Nem javított a helyzeten az sem, hogy a járványszolgának nevezett négy temető ember a koporsók szállítása közben többször megállt és a koporsóra ülve dohányzott. Azt maga a tanács is elismerte, hogy örült, hogy egyáltalán talált négy embert e feladat ellátására, válogatási lehetősége nem nagyon akadt. A járványszolgák mellé ezért a tanács fegyveres strázsákat rendelt, ám még így is előfordult, hogy az érzelmileg túlfűtött gyászolók a strázsákat elzavarták, csapatokba verődve, botokkal vonultak az utcákon, leszakították a cédulákat, és bementek a fertőzött házakba. A tanács – átérezve a rendbontók fájdalmát – igyekezett jóindulatúan eljárni az ilyen rendbontási ügyekben: aki hat napon belül bűnbánatot tanúsított, felmentették a büntetés alól.

A betegek körülményeinek feltárása

Debrecenben már a pestis terjedésének hírére előkészületeket tett a három városi orvos, akik közül Bentzig Mátyás lett a pestisorvos. Az ő utasításai alapján a város egyes utcáiba kirendelt borbélyoknak hetente az alábbi – többnyire mai nyelvezetre átírt – kérdőpontokra adott válaszokat tartalmazó jelentéseket kellett készíteniük:

A városi levéltár gazdag anyagából emellett az is kiderül, hogy a korabeli egészségügyi személyzet: orvosok és segédeik, borbélyok, bábák ruházatán megkülönböztető jelként pantallért, azaz az egyik vállon átvetett derékig érő fekete vagy fehér szövetet kellett viselni, hogy ezzel jelezzék, fontos ügyben járnak el. A város tisztiorvosa egy kis tájékoztatót is összeállított „Rövid oktatás” címmel, amiben összefoglalta, hogyan járjanak el az emberek a járvány idején. A rossz nyelvek szerint a pestisorvos Bentzig, aki nem értett egyet kollégája azon megközelítésével, hogy a járvány isteni csapás a bűnös emberiségre, egyszerűen csak „Rövid okádás”-ként emlegette a kiadványt.

Halálra ítélték a szabályszegőt

Vasas György három társával a karantén ideje alatt hagyta el Debrecent, majd Vértes és Léta közt, Jankafalva mellett Diószegig utazott. Ott egy határban dolgozó gazdával kihívatta a zár alatt lévő Diószegről a közeli jákóhodosi határban lévő gazdaságára felügyelő kulcsárját, hogy a jószágokat behajtsa Debrecenbe. Erre azonban már nem került sor, elfogták, tömlöcbe vetették, majd a korlátozások többszöri megszegéséért rövid úton halálra ítélték. Vallomása szerint csak azért ment vidékre, hogy sertéseit „megnézze és debrecenyi földre” hajtsa. Később azonban fellebbezésében már őseinek a „keresztyén névnek esküdt ellensége saját költségein és életének veszélyeztetésével” az uralkodó háznak a szolgálataira hivatkozott (megjegyezzük, hogy az illető kém volt). Végül a királyi pestismegbízott javaslatára Vasas kegyelmet kapott, ám társaival fejenként 100-100 forint fejváltságot kellett fizetnie.

Kétszer is fellélegzett a város

A járvány első hulláma 1740. január 30-án szedte utolsó áldozatát Debrecenben, de csak április 11-én nyilvánították „egészségesnek.” Ezután azonban még itt-ott, Szabolcsban, Szatmárban, Zemplénben feltűnt és tovább pusztított, majd 1742-ben ismét átterjedt Bihar megyére is, emiatt Debrecenben ez év augusztusában újból lezárták a kapukat. Szerencsés módon ekkorra a járvány pusztító ereje alábbhagyott, s csak néhány áldozatot szedett. A város 1743. február 23-án kapta meg a karantén alóli feloldást. Debrecenben ez volt az utolsó pestisjárvány.

Szálkai Tamás

Kapcsolódó cikkek:

Romániai magyar menekültek a nagylétai táborban

Kétszáz forint zsebbe, egy ruca ebédre

„Arany”-igazság – Vörös Rébék a valóságban