Nehéz az angyalokhoz „költöztetés”

Debrecen - Sosem volt ennyire elérhető és ennyire távol tartott a halál.

– Fontosnak tartom, hogy tudják a halál ugyanúgy hozzá tartozik az élethez, mint a születés és megtanuljanak elengedni – felelte kérdésemre Kovács Orsolya. A pedagógus édesanyától a napokban érdeklődtem, hogyan vezeti be gyermekei (6, 8 és 10 évesek) életébe az elmúlást.

– Egészen kicsi koruktól járunk velük temetőbe, emlékezünk, mécsest gyújtunk. Tavaly olyan sírra is tettünk, amelyhez senki nem ment, üresen állt. Édesapám három éve halt meg. Az utolsó két hétben mi ápoltuk és a gyerekek is segítettek. Megbeszéltük közösen, hogy a folyamatnak mi lesz a vége.

Az akkor három éves Gézu is ott volt a temetésen. Református család vagyunk, Istenben hiszünk. Úgy tartjuk, hogy, aki meghal Istenhez megy, mellette nagyon jó helyen van és onnan vigyáz ránk – mondta. — Választottunk mindenkinek csillagot – tette hozzá Pródán Norbert. A patkolókovács édesapa szavát lánya, Lilla fűzi tovább mosolyogva: sokat emlegetjük a papát. – A beszélgetés nagyon lényeges, mert a hallgatás bizonytalanságot szül bennük – zárta Kovács Orsolya.

Őszintén, hitelesen

Dr. Síró Ágnes klinikai szakpszichológus, családterapeuta megerősíti e véleményt. – Egyedül maradnak a gyászukban, a szorongásaikkal, kérdéseikkel a gyerekek, akik úgy tapasztalják, hogy a felnőttek elzárkóznak a halálesetről való kommunikációtól. Elég érzékenyek ahhoz, hogy ne feszegessenek olyasmit, ami a szülőknek láthatóan feszültséget, fájdalmat okoz. Így viszont úgy érzik, hogy kihagyják őket a család egységéből, mert nem osztozhatnak a közös veszteségben. A fájdalomtól senkit sem lehet örökké megkímélni, a védőburokban tartás tehát nem jó út – válaszolta. Az őszinte kommunikációhoz és az élet természetes körforgásának tudatosításához a felnőtteknek kell elfogadóbbnak lenni az elmúlással. – Különös, hogy soha egyetlen korban sem volt ennyire közel a halál képileg, mint most, amikor a tv-ben, interneten bárki megnézheti az utolsó perceket, mindeközben a közvetlen környezetünkben, a valóságban hárítjuk azt. A gyerek korától, fejlettségétől, lelki érettségétől függően és a szülő számára hiteles módon érdemes elmondani egy halálesetet, s azt éreztetni vele, hogy bár ez egy nehéz helyzet, mindenkinek fáj, de együtt megoldják, túlélik. A kicsik fantáziája gyakorta teremt megoldást magyarázatot az adott helyzetre, ezt meg kell hallgatnunk és nem kell helyreigazítanunk, kérdéseikre mindannyiszor feleljünk – hangsúlyozta.

A mindenszentek ünnep

A szakember kiemelte, hogy mint mindenben, a halálról való kommunikációban sem elég az egyszeri felvilágosítás, a trauma elkerülése érdekében a fokozatosság a legcélravezetőbb. – A mindenszentek remek lehetőség arra, hogy a családok beszéljenek erről. Ilyenkor virágpompába és mécsfények „díszkivilágításába” borul a temető. Ez ünnepi emlékezés élmény a gyereknek és biztonságot ad a tény, hogy sokan vannak a temetőben, mások is megélik, amit ő. A pénteki napsütésben sok kisgyerek sürgölődött a köztemetőben kislapáttal, vödörrel. A két-három évesek figyelme középpontjában ugyan még sokkal inkább a tevékenység öröme volt, mintsem a tény, hogy egy elhunyt rokonuk emlékét ápolják, de ez a pozitív élmény jó alapot adhat ahhoz, hogy később megérthessék azt, miért járunk temetőbe – osztotta meg friss élményét dr. Síró Ágnes. Mint mondta, az 5-7 évesek már esetleg tapasztalják állatok elhullását és megértenek valamit a hiányból, de visszafordíthatónak vélik a szeretteik eltávozását, míg 7-11 évtől és még inkább idősebb korban értik meg a valóságot – fogalmazott.

Hasonlóképpen gondolkodik Tóth Ágnes is, aki Molnár Tünde Mannával és Lászlóval, az iskoláskorú gyerekeivel sétált a Kossuth-téren pénteken. „Tisztában kell lenniük, azzal, hogy van élet és van elmúlás. Amint járni tudtak, elmentünk velük a temetőbe és elmondtuk, hogy a dédszülők meghaltak és most már ide jövünk hozzájuk.”

HBN–HABE

Trenírozzuk magunkat az elengedésre!

"Meg kell tanulni, hogy soha se ragadjunk bele egy életszituációba. Mindig tudatosítani kell, hogy akkor is megleszek, ha valami változik" – fogalmazott Bosák Nándor, nyugalmazott debrecen-nyíregyházi püspök. – Apró, hétköznapi dolgokban kell begyakorolni az elfogadást, az elengedést. "Amikor kisebb veszteség éri az embert – elromlik a kocsija, elveszíti az állását, elhagyja a párja – persze szörnyű, de ha nem engedi meg magának, hogy kétségbeessen, összetörjön a tartása, akkor kialakul valamiféle ellenállás, erő a súlyos veszteségek elviseléséhez. Én ebben hiszek. A halál elkerülhetetlen és nem segít, ha az ember állandóan tagadja azt.Életszemléletként hordozom magamban egy gyerekkori képet. A szüleimet kitelepítették Felvidékről, egy hétig vagonban éltünk, hideg élelmen, míg Szabolcs-megyébe ért a vonat, aztán teherautóval kihordták a holmijainkat egy faluszéli tanyára. A bútoraink az udvar közepén álltak, mi a szüleimmel és testvéreimmel mögötte és néztük a házat, aminek még mellékhelyisége sem volt. Az édesanyám első szava az volt: „Szedjétek rendbe a tűzhelyet!” Így történt és ő ebédet főzött abból, ami éppen volt. Miután megettük, nekifogott a társaság fölmérni az új otthonának egyelőre nyomorúságos körülményeit. Ebben a szituációban felülemelkedtek a szüleim a helyzeten, nem roskadtak össze már az udvaron siránkozva, hogy milyen borzasztó dolog történt velünk, hanem összeszedtük, amink volt és éltünk tovább" – mondta.