Helyi közélet

2008.03.14. 06:41

Volt egyszer egy remek színház Debrecenben...

<p>Mióta egyik Pestről kiszorult igazgató, rendező a másiknak adja a kilincset, a színház szegényedik, de nem csak anyagiakban. Szegényedik ötletekben, tartalomban, kivitelben egyaránt.</p>

Valamikor, talán néhány éve, büszkék lehettünk színházunkra. A kulturált szórakozás fellegváraként tartottuk számon.

Biztosította a nézők igényének megvalósulását, segítette az ifjúság tájékozódását. Az ember várta a színházi évadot, szerettek a debreceniekszínházba járni. Voltak kedvenc színészek, remek énekesek. Mindez a március 11-én megjelent olvasói levél láttán ötlött fel bennem, s mélységesen egyetértek a levélíróval.
Mióta egyik Pestről kiszorult igazgató, rendező a másiknak adja a kilincset, a színház szegényedik, de nem csak anyagiakban.

Szegényedik ötletekben, tartalomban, kivitelben egyaránt. Lassan eltűnik a díszlet: csupasz falak, ócska faláda húzogatása (szegény Nyilas Misi), ütött-kopott fürdőkád, meztelenre vetkőző színész.

Tehát a ruhák is eltűntek, de legalábbis több darabban is feltűnnek, olykor teljesen illúzió rombolóan (műszőrme darabok a Lear király hősnőin). Megjelennek viszont egészen nem odavaló dolgok. Zongora olyan darabban, amikor nem is volt zongora, füstfelhő a West side story-ban díszlet helyett, székdobálás profi módon, ócska triciklire szerelt császári udvar...
Előkerülnek darab helyett a rendezői álmok: piros angyalok a Toscában, csupasz szürkeség a Diótörőben, s fekete ingkabátos karmester, aki pedig külföldön is szokott fellépni.

Vajon ott is így öltözködik, ez a trendi, vagy a vidéki város ennyit érdemel? Olyan rendezőink, igazgatóink voltak, mint Téri Árpád, Szendrő József, Lengyel György...!
No és a színészek! Akiket szerettünk, egyszerűen eltűntek vagy elküldték őket. Leginkább Beregszászról tudtak pótlást begyűjteni, s ez tényleg pótlás! Hol vannak már az olyan kaliberű színészek, mint Bángyörgyi Károly, Mensáros László, Márkus László?!
Legutóbb az Úri muri című darabtól szenvedtünk. Indokolatlanul hosszúra nyúlt, egyetlen szünettel. Móriczhoz vajmi kevés közte lehetett. A második részben a színészek mulattak, mi nem nagyon. Kolbászt ettek, pörköltet főztek, rettenetes dobogást, csizmatalp csapkodást, ricsajt rendeztek. Nem mulattak.

Akkoriban ugyanis nem így mulattak. Abba némi báj is került. Egyetlen dalt sem játszottak végig, a zene közben ordítoztak, imitálták a duhaj részegeket, közben a színpad egyik sarkában Zoltán szerelmi élete zajlott. Egyetlen kivétel a Csörgheő Csulit alakító művész volt.

Ő egyedül játszott.
Iskolás éveim óta bérletem volt, még van, de nem biztos, hogy lesz. Csatlakozom az olvasói levél írójához, hogy mindez a móka és kacagás nagyon sok pénzt visz el. A nagyérdemű meg kihúzhat a listáról egy címet, s felsóhajthat. Nemsokára vége lesz az évadnak!
Csakhogy a színháznak nem kellene az utolsókat rúgnia. Színház kell, sokszínűség kell, szórakozás és művelődés, iskolások színházba szoktatása kell, egyszerűen azért, mert a debreceniek megérdemlik.

Törökné Végh Ida Márta, Debrecen

Kapcsolódó anyagok:

  • Mennie kell Csányi Jánosnak
  • Csokonai Színház: energiagyutacs érkezett
  • Elítélendő a Csokonai Színház nézőtoborzása
  • Ezek is érdekelhetik