Kilencven évnyi tapasztalat: mindenki maga tudja eldönteni, hogy neki mi a jó

Egy takaros, második emeleti lakás ajtajában fogadott Erőss Józsefné fia pénteken. Rögtön beljebb invitáltak, a folyosón elléptem két derűs arcú nő mellett. Egyiküket az ünnepelt lányának vagy menyének, másikukat a húgának saccoltam. Vártam, hogy a júniusi napfénnyel megtelt nappaliban találom majd a főszereplőt, de a helyiség üres volt. A bemutatkozás során aztán kiderült, hogy a meny és a születésnapos álltak sorban. Utóbbiról csak akkor hittem el, hogy valóban 90 évvel ezelőtt látott napvilágot, amikor Tóth-Vanka Judit, a polgármesteri hivatal szociális osztályának munkatársa átnyújtotta neki az évfordulóról tanúskodó emléklapot és egy virágcsokrot.

Erőss Józsefné örömmel vette a köszöntést és mesélt a mögötte álló csaknem egy évszázadról. Hét testvére között hamar megérezte, mennyire fontos védőháló és szövetség a család. Bár ma már hárman tudnak itt a földön összefogni, mindegyikükkel támogatták egymást, míg lehetett.

Ahogyan a legtöbb kortársa, ő is 15 évesen kezdett dolgozni a helyi tsz-ben. Itt ismerte meg a néhány éve elhunyt férjét. Másfél évnyi munka után lehetősége nyílt az édesapja munkahelyén, a postán elhelyezkedni és nyugdíjig ott ténykedni. Szorgalmát, fejlődésre, tanulásra való nyitottságát a többszörös kiváló dolgozó kitüntetés és elnöki dicséret bizonyítja. Harminckilenc év alatt sok mindent megtanult, egészen az interközpontig jutott. – Jól éreztem magam. Aki iparkodott, tudott boldogulni, lehetett tervezni a további lépéseket a munkahelyen belül – mondta. Felvetettem neki, hogy a mi generációnkban ez az egymunkahelyes pályakép csaknem elképzelhetetlen. Modern gondolkodásra, rugalmasságra valló választ kaptam: ha az ember a célját megtalálja máshol, akkor érdemes továbblépni. Mindenki saját maga tudja eldönteni, hogy neki mi a jó.

Bizonnyal emiatt a világlátás miatt is veszik körül szívesen családtagok. Fia és menye – akit lányaként szeret – látogatják a leggyakrabban, de sok időt tölt unokái, dédunokái társaságában is. A segítőkészséget, jó szándékot emeli ki, amikor róluk beszél, de ha egy szót sem szólna, akkor is tudnám, hogy milyen éltető szeretet övezi őt abból, ahogyan a jelenlévők kommunikálnak vele.

Az összefogásra sokszor szükség volt, számos megpróbáltatás, műtétek, combnyaktörés csipkézhette volna derűjét, fizikai és szellemi erejét – tudtam meg a menyétől. Ezeknek azonban nyoma sincs a magát ellátó, főzni szerető születésnaposról. Azt mondta, sorsajándék a fizikai erő, és szükség van teherbírásra, akaraterőre az élethez. 

HaBe