Egy hortobágyi pásztor napja

2022.05.27. 14:05

„Az apám azt tanította: nemhogy lefeküdni, de leülni sem szabad”

A híres pásztor, Kosina Péter a szürke marhákról, a meglöttyenő gulyáról, a Hortobágy szeretetéről mesélt.

Forrás: Kosina Péter-archív

Forrás: Kosina Péter-archív

Úgy terveztem, hogy kint a pusztában beszélgetünk majd, gondoltam, miközben körülöttünk a szürke marhák legelnek, lesz idő mindenről szót váltani, ami csak eszünkbe jut. Az ötlet azonban nem aratott sikert vendéglátómnál. – Ne haragudjon, de csak kimondom. A legelőn a kutyámon kívül senkit sem tűrők meg magam mellett, a tanyán viszont szívesen fogadom. Jöjjön oda! – válaszolta a telefonba. Irány tehát a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft. darassai telephelye, amely Balmazújváros és Tiszacsege között van. Nem sokkal előtte, az út mellett áll a híres Kishortobágyi csárda, amelyet 1740 körül építettek, és állítólag a betyárok kedvelt találkozóhelye volt. Jó húsz éve, hogy utoljára vendégeket fogadott, pedig egy jó bográcsgulyásért, egy kis cigányzenéért vagy egy látványos csikósbemutatóért sokan az ország másik végéből is ideutaztak.  

Kosina Péter számadó gulyás légvonalban talán két kilométerre él a csárdától, a darassai telephelyen lévő nem túl nagy, de otthonos házban. Csengő nincs, a házőrző kutyák – van belőlük jó néhány – viszont azonnal jelzik, hogy idegen érkezett. A házigazda felesége, Kosina Péterné Marika fogad, és invitál a lakásba, ahol szinte minden a pásztoréletre emlékezteti a betérőt. Mintha egy kisebb múzeumban járnánk: pásztorbotok, kalapok, szűrök, megannyi kolomp, a falakon pedig fotók és egy hatalmas, díszes szürkemarha-szarv, amiről később megtudom, hogy vendéglátóm az ötvenedik születésnapjára kapta a munkáltatójától. 

Egy nap után otthagyta az iskolát

A konyhában ülünk le beszélgetni, és szinte azonnal megdől az a teóriám, hogy a pásztorok csak saját magukkal szeretnek társalogni. De az is lehet, hogy Kosina Péter kivétel. Mindenesetre elmeséli, hogy 1963 augusztusában született a Hortobágyon, a Kadarcsi csárda közelében lévő Kertész tanyán. Bábaasszony segítette a világra, és, ahogy mondja, szerencsére megtartotta jó szokását, azóta sem volt kórházban. Édesapja az állami gazdaságban juhászként dolgozott, Péter pedig hároméves volt, amikor a hortobágyi halastó mellé költöztek, majd 1976-ban, a jobb megélhetés reményében, a családfő a debreceni Kossuth Tsz-ben lett juhász. Kapcsolatuk a pusztával azonban ekkor sem szakadt meg, hiszen a tsz nyári legelője a Hortobágy legszebb részén, Pentezugban volt, így tavasztól őszig ott legeltették a birkákat. Az általános iskola elvégzése után a szülők unszolására továbbtanult. – Szerették volna, hogy karosszérialakatos legyen belőlem – emlékszik vissza. – Az első nap rájöttem, hogy ez nem való nekem. Mindenről volt ott szó, csak a jószágról nem. Többször nem is mentem be az iskolába, inkább beálltam dolgozni a tsz-be, abban az időben 14 évesen ez még minden probléma nélkül megoldható volt. 1978-tól 2003-ig ott dolgoztam mint juhász. Amikor jött a rendszerváltás, a tsz-t megvette egy maszek, és onnantól kezdve az ő juhaira vigyáztam. Közben 1992-ben megnősültem, 93-ban megszületett a fiunk, 96-ban pedig a lányunk.

Kosina Péter annak idején 800 juhot legeltetett, váltótársa pedig a saját felesége lett, aki talán az egyetlen női gulyás az országban, bár ezt megerősíteni sem ő, se a férje nem tudta. Így végül abban maradtunk, hogy ez akkor is kuriózumnak számít, ha esetleg valahol mégis lehet egy hölgy, aki hasonló pályát választott magának. Aztán 2003-ban munkahelyet váltottak, azóta a nonprofit kft. alkalmazottai, és akkor lettek juhászból gulyások, a birkákat magyar szürke marhákra cserélték, miközben a két gyerek nevelését is meg kellett oldaniuk a darassai tanyáról. – Vittük őket az iskolába, a buszhoz, aztán Debrecenbe karateedzésre, néptáncra – meséli. – Ha kellett, hajnalban indultunk, ha úgy adódott, éjfélkor mentük értük. Arra törekedtünk, hogy sose érezzék a hátrányát annak, hogy tanyán élnek.

A gyerekek lassan felnőttek, és immár a Kosina család mind a négy tagja a nonprofit kft. alkalmazottja: fia csikós számadó lett az anyakancaménesnél, lánya pedig a Mátai Ménesnél telepvezető.

Pásztornak születni kell

Azt mondja, ha újrakezdené, akkor sem választana más szakmát, neki a puszta, a tanya a lételeme. – Szeretem ezt az életformát, az lenne a furcsa, ha a házam ablaka előtt jönnének-mennének az autók – mondja. – Itt, ha közeledik egy kocsi, tudom, hogy az biztosan hozzám jön. Ezt az életet szoktam meg gyerekkoromban, nekem ez a természetes minden szépségével és nyűgével együtt.

Szerinte pásztorembernek születni kell. Ritka, hogy megragad itt valaki, aki oldalról csak úgy belekap ebbe az egészbe, de korábban a családjában nem volt semmilyen hagyománya a pásztoréletnek. – Sokan azt hiszik, hogy ez csak az ünneplőruháról, meg a bemutatókról szól, de ez köszönőviszonyban sincs a valósággal – teszi hozzá. 

Itt január elsejétől december végéig talpon kell lenni, és aztán kezdődik az egész elölről. Nincs hétvége, se húsvét, se karácsony.

Pétertől megtudom, neki sose okozott gondot, hogy gyakran éjfélig fenn kell lenni, és hajnal háromkor már újra kelni kell. Télen, az ellési időszakban éjszaka is bőven van munka a marhák mellett. Segíteni kell a borjak világra jövetelét, fülszámozni, tetoválni a jószágokat. Ráadásul mióta nyolc éve számadó gulyás is, a saját állományán kívül hozzá tartozik még egy tinógulya, két anyagulya és az ökörfogat is. Napi szinten tartja a kapcsolatot a gulyásokkal, gyakran ki kell menni hozzájuk a legelőre, és ha probléma van valamelyik állattal, akkor is hozzá fordulnak.  

Legeltetni csakis egyedül

Azt a felvetésemet, hogy a pásztorok maguknak való emberek hírében állnak, Kosina Péter nem cáfolja, de hozzáteszi, ő például szereti a társaságot, az összejöveteleket, de mindent csak a maga idejében. Legeltetés közben például nem tudja elképzelni, hogy valaki ott toporog mellette, esetleg még beszél is hozzá. – Sokan szerettek volna már kijönni velem a legelőre, hogy megnézzék a munkámat, de nem csak magának, másoknak is azt mondtam: olyankor a kutyákon kívül senkit nem viselek el magam mellett – vágja rá határozottan. – Nem szégyellem, de a gyerekeimet se vittem ki soha. Nem figyelhetek olyankor arra, hogy mikor szúrja meg a vadrózsa, vagy mikor mászik fel egy villanyoszlopra, amivel megzavarja az akkor éppen legszebben legelő gulyát. Ismerek persze olyan pásztorokat is, akik szeretnek komázni, én nem ilyen vagyok. Nekem úgy telik el az egész nyár, hogy a legelőszomszédommal egy szót sem váltunk, távolról intünk egymásnak, de hogy én leálljak vele beszélgetni, az elképzelhetetlen.

Péter hű társa a munkában két kutyája, Vitéz és Figura. Szigorú nevelést kaptak, a legelőn szinte állandóan a sarkában vannak, nem bóklásznak összevissza. Szükség is van a fegyelmezettségre, hiszen 137 anyatehenet és a szaporulatát, nagyjából kétszáz jószágot kell összetartani. – A kutyának fogni kell, azaz, ha a marha el akar kószálni, akkor bele kell harapnia a lábszárába, a térdébe – meséli. – Ilyenkor könnyen megrúghatja egy szürke, vagy akár a szarvával fel is dobhatja. A legnagyobb segítséget akkor jelentik, amikor feljön egy hatalmas vihar, csörög, csattog, villámlik, olyankor a kutyák tartják össze a megriadt gulyát.

És hogy hogyan telik egy átlagos nap? Péter negyed ötkor kel, és a tanya körüli teendőkkel kezd, hiszen mindig van mit csinálni. Nyáron, a nagy melegben hatkor már indítja a gulyát a legelőre, ilyenkor, májusban még megvárja a hét órát. Előtte bepakolja a tarisznyába a harapnivalót, sült vagy nyers szalonnát, esetleg száraz kolbászt vagy szalámit, és az elemózsia mellé egy üveg víz is kerül. A délelőtti legeltetés nagyjából 12-ig tart, addigra visszajön a gulyával a telepre, majd, ahogy a pásztorok mondják, „feliszik” a jószág. Aztán, amíg a marha pihen, kérődzik, jöhet az irodai munka, meg az egyéb feladatok, délután négykor pedig ismét indulás a legelőre. Fél kilenc-kilenc körül, nyáron fél tíz-tíz tájékán érnek haza, majd újabb itatás következik, és a pásztor is elfogyasztja a megérdemelt vacsoráját. – Fél tizenkettő előtt nemigen kerülünk ágyba. Télen, amikor négy órakor sötét van, persze más a helyzet. Olyankor van úgy, hogy az ember unalmában lefekszik hétkor, alszik két órát, aztán felkel, bekapcsolja a tévét, és várja, hogy megint álom jöjjön a szemére.

A villanypásztor áll nyerésre

Azzal kapcsolatban, hogy van-e utánpótlás, lesz-e, aki tovább viszi a hagyományokat, nem túl derűlátó. Mint mondja, egyre kevesebb a jelentkező, és az elkötelezettség sem a régi már. – Sokan a gyenge kezdés után erősen visszaesnek, és már csak azt veszi észre az ember, hogy egy-két nap után el is menekültek – kesereg. – A rendszerváltozás utáni években nagyon sok remek pásztor elkallódott, és ők aztán később sem találtak vissza a szakmához. Mostanában azok a 30-40 közöttiek próbálkoznak, akiknek a felmenői között is voltak pásztorok. A fiatalok nemigen ragadnak meg itt, a telefon nyomkodása meg a hétvégi bulik érdeklik őket. A pásztorkodást kicsit megölte a technika fejlődése is. A mostani vállalkozók, tisztelet a kivételnek, inkább körbekerítik a legelőt villanypásztorral, csakhogy ne kelljen fizetni a gulyás vagy a juhász bérét. Igaz, azzal nem számolnak, hogy a villanypásztor nem veszi észre, ha valamelyik jószág beteg, és meggyógyítani sem tudja.

De vajon mivel telik az idő egész nap a legelőn? A városi ember fejében talán él egy olyan kép, hogy a pásztor egy fa alatt fekszik a hűvösben, halkan szól a táskarádió, és időnként esetleg még el is bóbiskol a jó levegőn. Kosina Péter szerint van ilyen is, de az igazi pásztorra ez nem jellemző, ráadásul legeltetni mindig kell, nemcsak olyankor, amikor jó idő van. – Ha esik, ha fúj, menni kell velük. Ha cigány gyerekek potyognak az égből, akkor is – hangsúlyozza. – Az apám azt tanította: nemhogy lefeküdni, de leülni sem szabad. Hatéves lehettem, amikor már 500 birkát legeltettem egyedül. Apám bent dolgozott, de közben a hodálykapun ki-kinézett, hogy hol vagyok, nincs-e valami bajom. Ha álltam, akkor látta, hogy minden rendben van, azóta is így legeltetek. Járkálok, sétálok, időnként a boton támaszkodom, de leülni, lefeküdni sose szoktam. Közben figyelem a jószágokat, mert mindig lehet róluk tanulni valamit. Fülszám alapján meg tudom mondani, hogy melyik a hosszú derekú, a tulipánállású, és melyiknek van fehér szarva. Nincs két egyforma nap. A szürkék például akkor legelnek a legszebben, ha a Nap majdnem lecseppen az égből, olyankor semmi dolgom velük, a borongós, szeles idő viszont nagyon zavarja őket, mennének összevissza, elkél a kutyák segítsége is, hogy egyben tartsam a gulyát.

Amikor meglöttyen a gulya

Beszélgetésünk ideje alatt Kosina Péter jó néhányszor említette a szépen legelő gulyát. De hogy ez pontosan mit jelent, nem sikerült megfejtenem. Arra kértem, mondja el, milyen az, amikor a szürke marhák tényleg szépen legelnek. – Például ha már az elindulástól kezdve esznek, nem pedig felszegett fejjel rohannak vagy egy kilométeren át. Az nem legeltetés, hanem jártatás – magyarázza. A legelőre nem azért megyünk ki, hogy csavarogjanak, mert az idő telik, és a végén éhesen jönnek haza.  Szép legelés az is, ha a pásztor a gulya előtt megy, a jószágok pedig nyugodtan mennek utána, és közben esznek. Aki igazán ért a pásztorkodáshoz, hagyja, hogy a gulya megterüljön, meglöttyenjen a legelőn. Olyankor közé lehet látni, de azért egyben van az állomány, ugyanakkor mégsem egy kupacban, egymás hegyén-hátán legelnek. Amikor hazafelé megyünk, akkor is időt kell hagyni, hogy kényelmesen, legelve érjenek be a szállásra. Ha délre akarok velük visszaérni, akkor a legelő túlsó végéről nem elég háromnegyed tizenkettőkor elindulni. Annak semmi értelme, hogy magam elé kapom a gulyát, és gyűröm befelé, mintha a tiszafüredi vásárba hajtanám őket. Úgy mondjuk, haza kell legeltetni a jószágot, hogy ne felhevült testtel menjenek az itatóra. Apró trükkök ezek, amelyek nélkül nem lesz hatékony a legeltetés. Egyébként az óra a tehén gyomrában van, ha jól lakott és szomjas, szinte magától elindul haza.

Közben csatlakozott hozzánk Péter felesége, Marika is, aki elmeséli, hogy gyerekkora óta az állatok közelében él, édesapja juhász volt, így szinte magától értetődő lett, hogy ő is ezt a foglalkozást választotta. Gyerekként persze sokszor irigyelte a kortársait, mert amíg neki a birkákat kellett legeltetnie, a többiek játszhattak. Bár sokáig juhászként dolgoztak, mára mindketten megszerették a szürke marhát is. – Nem olyan, mint egy húsmarha, kihívás vele foglalkozni – így Péter. – Tekintélyt parancsoló állat, talán a hatalmas „gallya” miatt. Igazi szilaj jószág, van benne vadvér bőven. Ha úgy érzi, sarokba szorították, támadhat is, olyankor ki kell térni előle, vagy fel kell ugrani a karámra, szerencsére eddig még mindig sikerült.

Abban egyetértenek, hogy a sok nehézség, lemondás ellenére nem tudnák elképzelni máshogy az életüket, a puszta, a Hortobágy a részükké vált. Nyaralni még sose voltak, de gyorsan hozzáteszik, nem is hiányzik nekik, és különben sem nagyon tudnák megoldani, hiszen egymás váltótársai, ha egyikük szabadnapos, a másiknak kell mennie a legelőre. – Régebben többször is kirendelt a cég Badacsonytördemicre, ahol bemutatókat tartottunk, de valahogy nem fogott meg a Balaton – mondja Péter. – Folyamatosan azon járt az eszem, mi van itthon, hogy vannak a jószágok. Alig vártam, hogy jöhessek haza, nekem a Hortobágy 44 év munkaviszony után is minden nap tud újat mutatni.

Takács Tibor

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában