Hogyan legyünk rossz szomszédok?

Tegyük fel – merthogy létezik ilyen –, pünkösdhétfőn, még a reggeli mise előtt halaszthatatlanul lyukat kell fúrnunk a falba. Nemcsak néhány percig ám, hanem amolyan ünnepi terjedelemben, megadva a módját, ha már kakas nem veri ki a kilencedik emeleten szunnyadó híveket az ágyból hat óra tájékán. A szomszéd pedig – akinek az idegrendszerét, sajnos, nem hatotta át a pünkösdi pátosz – nemtetszését kifejezve kopogtatja a plafont, majd a radiátorcsövet azzal a speciális panel-morzéval, melynek minden kombinációja azt jelent: fejezd be! Hallom én, értem is a célzást, de így legalább már ébren vannak, folytathatom is tovább a hajnali ihlet adta barkácsolást.

Természetesen néhány perc múlva már az ajtón kopog Kovács néni, és bár javíthatnék a helyzeten, nem teszem, csak odavetem foghegyről, nyugi, már végeztem. Nincs sem elnézést, sem kérem, sem köszönöm.

Ez itt a legnagyobb gond. Ahelyett, hogy belebonyolódnánk a paragrafusokba, érdemes inkább visszaemlékeznünk, milyen volt az első közösség, amelyben nevelkedtünk. Amikor kisgyerekként lefeküdtünk, a szüleink leoltották szobánkban az olvasólámpát. Később, amikor ordításba fajult a kerti tollaslabda-bajnokság, odaszóltak: csendesebben, hallja az egész utca, pihennének a szomszédok. Ezekkel a régen fölöslegesnek vélt szavakkal a felnőttek arra tanítottak minket, hogy tiszteljük a környezetünket. Miért olyan könnyű ezt elfelejteni?