Képernyő: Menyasszonyok-vőlegények

A romantika ma is kelendő árucikk. Csal látszatra űzetett ki a világból, s a finnyás fölény hiába fújja rá racionális felhőjét, az ábránd nem hagyja magát. Visszalopózik hozzánk, s mint valami édes csempészáru, megbújik az érzékeinkben, s úgy hangolódunk hozzá, mint egy Mozart-menüett finom csengettyűhangjához. Boda István jegyzete.Általában és emelkedetten. Konkrétan és hétköznapibban könnyen átéljük a varázsát, s behódolunk neki, ha sokak ajkbiggyesztenek is érte. Mint például abban a televíziós vetélkedőben, amelyik a „magyar egy” sajátos terméke, s esténk üde színfoltja. Gundel Takács Gábor jóvoltából, aki remek humorral vezérli az új és új változatot, s hiába ugyanaz a dramaturgia, ő finom iróniával és csipkelődő tapintattal mindig új és új változatát tudja elővarázsolni.

Valamelyik adásban például azzal a mókával rukkolt elő, hogy menyasszonyokat és vőlegényeket nyert meg az ügynek, s kerekített vélük látványos és sziporkázó tévéjátékot. Valamiben persze a hangulat és a megjelenés is eltért a megszokottól. Ebben a „hulló-csillagos” rituáléban ugyanis az a módi leginkább, hogy a jelentkezők köznapi valójukban mutatkoznak meg mindenekelőtt. Öltözetük nem az alkalomnak, inkább önmaguk kényelmének és karakterének szól. Farmer, póló, garbó, ingblúz, ilyesmik. Egyetlen kikötés: a hölgyek nem viselhetnek tűsarkút. Valószínűleg azért, mert felsérthetné a „szabadesés” lenti damaszthuzatát. Egyszer ez is előfordult, ám az érintett lendületes kardéllel csapta szét a „gordiuszi csomót”. Lerúgta egyiket is, másikat is, s a mutatós lábbeli olyan pajzánul őrizte viselője emlékhelyét, mintha egy modern szobrász formálta volna feminin jelképpé.

A tematikus eseményen más volt a helyzet. Az arák is és társaik is gálában feszítettek. A nyilvánosság – meg, gondolom, önmaguk – kedvéért is eljátszották a leendő esemény mutatós ünnepélyességét. Okkal és ügyesen, hisz egy fél ország hallgatta a képzeletbeli Wagner-muzsikát. Azt a nászindulót, amely szerte a világon még ma is rálop valami belső fényességet az összesereglettekre. S ebből valami a még csak előjátékra hangolt szerepváltozatban is megmutatkozott. Visszfénye a menyasszonyok arcán volt tetten érhető, már át is élték azt a majdani helyzetet, amikor a „holtomiglan, holtodiglan” villantja meg szikrázó ékkövét. Vagyis azt a romantikát, amit ma egyre inkább útszélre kívánnak szorítani az efféle szertartások megrögzött ellenzői. S mind eredményesebben, mert ha csak a statisztikát nézzük, ma a párkapcsolatok végkifejlete több mint – vagy talán közel – felerészben mellőzi az ünnepélyes fogadalomtételnek ezt a formáját. Se csokor, se fátyol, s az élettársi szándék máris megköttetett. Szikáran, praktikusan, s iróniával aziránt, ami az előttünk járóknak még olyan ünnepélyes volt, s talán olyan sokat is jelentett.

Hogy hűségben és kitartásban melyik formáció a szilárdabb? – ki tudja megmondani. Viszont a készülés örömében, ahogy a „Maradj talpon” című vetélkedő szereplőit elnéztem, talán mégis nekik adnám az elsőbbséget. Az alkalom különösen is távlatot nyitott a reményhez, álmaik hosszát a nyereség esélyéhez szabva a felkínált lehetőségben. S ehhez természetesen nem csak szerencse szükségeltetett. Tudás is. S ebben a „gyöngébb nem” némi leckét is adott leendő választottjainak. A „kihívó” menyecskejelölt úgy vett diadalt ellenfelein, hogy abban saját és ellenkező nembeli vetélytársai is vereséget szenvedtek. S ezáltal porig is alázta – elégtételt szolgáltatva – azt a „hímnemű” közhelyet, amely a „hosszú haj, rövid ész” fölényével kívánt rangot és kiváltságot vívni magának.

S valami még, ami a tévéműsor sokhasznúságát estéről estére megmutatja. A kitalálandó feladványt mindig egy olyan meghatározás vezeti be, ami nyelvi bravúr is a megoldást megkönnyítendő. Nyilván jó csapat működik közre ezen kérdések megszerkesztésében, mert – hogy csak a „jegyesség” témakörére utaljunk – annyiféle változatát tudták elibénk tárni a lehetőségek gazdagságából, hogy az egyszerre volt derűs és szívvidámító. S ez nemcsak a versenyzők, a nézők javát is szolgálta.