Ales vezetés közben egy igazi herceg

Debrecen - Dr. Nagyné Berke Mónika hűséges társa Ales, a 10 éves fekete labrador, egy vakvezető kutya. Beszélgetésünk közben szinte mozdulatlanul őrizte gazdáját, az utcán pedig vezette őt a kért helyre, miközben felhívta figyelmét egy tócsára, és kikerültette vele, majd megmutatta, hol a zebra, a buszmegálló.

Sokszor halljuk, hogy a kutya, a macska, vagy bármilyen más kisállat nem csak egy kedvenc, sokkal inkább családtaggá nőtte ki magát valamely ember számára. Dr. Nagyné Berke Mónika életében Ales, a 10 éves fekete labrador társ lett az évek alatt. Ales ugyanis vakvezető kutya.

A Látássérültek Észak-Alföldi Regionális Egyesület székhelyén találkoztunk Mónikával, aki pályázatíróként dolgozik a debreceni szervezetnél. Nyolc éves korában veszítette el látását, ezt követően Szarvasról felkerült Budapestre, ahol tanulmányait végezte. Az egyetem után kapta meg első vakvezető kutyáját, Fibit, aki élete végéig, 10 éven át volt Mónika hűséges társa és „szeme világa”.

Az első kutya

– Az első kutya elvesztése mindig a legnehezebb, hiszen ő a társunk, a nap 24 óráját velünk tölt. Teljes mértékben a részünkké válik, egymásra hangolódunk, tudja rögtön, hogy rosszkedvem van, ismeri a hangulatváltozásaimat. Elveszíteni egy kutyust nekünk nagyon nagy feladat. Azt fogalmaztam meg, mikor már kezdtem felfogni, mi történt velem, hogy olyan érzés, mintha még egyszer megvakultam volna. Elveszett az információ a környezetemről. Nagyon sok betegsége volt, az aggodalom, a gondoskodás még jobban összekötött vele. Egy hónapig voltam kutyus nélkül, amíg Ales nem került hozzánk, ez az időszak nagyon komolyan megviselt – kezdtük az elején Mónikával, miközben Ales (teljes nevén Alezredes) a lábunknál trónolt.

Az élet kegyetlen fintora, hogy Mónika és Ales életében is történt egy tragédia, ezután találtak egymásra. Mónika vakvezető kutyáját vesztette el, míg Ales a gazdáját, akinek halála után a fekete labrador visszakerült az idén negyven éves Vakvezető kutya Kiképző Iskolába, Csepelre. A feltétlen bizalom fél év után alakult ki közöttük.

– Az előző kutyusom egy nagyon karakteres csaj volt; határozott, kemény, önfejű és makacs. Ales egy nagyon kezes, nagyon szófogadó, érzékeny fiú, pont az ellenkezője az előző kutyámnak.

Nagyon nagy élmény megtapasztalni azt, hogy minden kutyának eltérő a személyisége, különbözőek az erősségeik.”

Az előző kutyám nagyon sokat foglalkozott mással, amit nem lenne szabad vezetés közben, Ales pedig vezetés közben egy herceg, nem alacsonyodik le dolgokhoz, koncentrál a munkájára, nem lehet kibillenteni – mesél szeretettel teli hangon kutyájáról.

Nem taxi és nem GPS

Látóként szinte felfoghatatlan, hogyan mozog együtt Mónika kutyájával. Míg bent beszélgettünk, Ales a lábunknál heveredett le a padlóra, szinte mozdulatlanul őrizte gazdáját. Később az utcán pedig az utasítások alapján vezette őt a kért helyre, miközben felhívta Mónika figyelmét egy tócsára, és kikerültette vele, majd megmutatta, hol a zebra és a busz­megálló.

– A férjem is látássérült, és ugyan arra van kiképezve a kutyus, hogy egyedül engem vezessen, de előbb-utóbb kialakul bennük, hogy aki mellettem van, és tudja róla, hogy ő látássérült, rá is figyelni kezd. Ezt többször tapasztalom, hogyha mondjuk pocsolyát kerülünk, érzem a testtartásán, ahogy a hámot fogom, hogy visszanéz, és megnézi, hogy a férjem rendben van-e.

Szoktuk mondani, hogy a vakvezető kutya nem taxi és nem GPS. Mindig a vak ember tudja azt, hogy hova, és merre szeretne menni.”

Azokban az épületekben, ahol nap mint nap megfordulunk, dolgozunk, élünk, tudjuk, mi hol van. Ha kérném, itt is segítene, itt is odavinne az ajtóhoz, megmutatná a lépcsőt, helyet keresne, hiszen neki teljesen mindegy, hol végzi el azokat a feladatokat, amiket neki megtanítottak. De ezeken a helyeken nem támaszkodom rá, ilyenkor kipiheni azokat a fáradalmakat, amik addig kerültek, míg beértünk. Neki intenzíven kell figyelni, míg Józsáról beérünk ide Debrecenbe, a vidéki buszmegállóhoz – mesél Mónika arról, hogyan működnek együtt a mindennapokban. Sokat utaznak vonattal és busszal, rendszeresen járnak Budapestre is, hiszen Mónika a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége Távszem nevű projektjének szakmai koordinátora is.

Legnépszerűbb a labrador

A csepeli iskolának jelen pillanatban 80-90 aktív kutyája van, ennél több a nevelő programban lévő eb. Más szervezetek is vannak, akik képzéssel foglalkoznak, így kétszáz körüli a vakvezető kutyával közlekedők száma. Igény persze lenne többre is, s bizony el kell fogadni azt a tényt is, ha az emberhez nem illik egy adott kutya. Nagyon sokáig német juhászkutyákat képeztek, ma már azonban áttértek a labradorra és a golden retrieverre.

– A német juhász fajtát Magyarországon egy kicsit túltenyésztették, így nem volt már olyan jó az egészségügyi állapotuk. A német juhász egy karakteres, kemény megjelenésű, egy kicsit félelmet keltő kutya, ezért áttértek a labradorokra, melyek nagyon bájosak, kedvesek. A testalkatuk is olyan, ami egy magasabb, alacsonyabb, vékonyabb, vagy akár vastagabb embernek is megfelel. Erre is kell figyelni, hogy ez az 55 centis marmagasság, 30 kilós testsúly alkalmas arra, hogy egy embert megállítson. Felül kell bírálnia sokszor az én parancsomat, olyan esetben meg kell állítson; egy tacskó például nem tudná ezt megtenni – mondja Mónika. – Az állatvilágban egyedül a kutyák képesek arra, hogy felülbírálják a parancsot, ha ez a gazda védelmét szolgálja. Például egy zebránál, ha ő úgy méri fel a helyzetet, hogy nem biztonságos az átkelés, megtagadja az utasítást.

Sok szót ismernek

– Elképesztő tudás az, amit ők birtokolnak és nagyon érdekes, hogy nagyon sok szót ismernek. Szavakkal irányítjuk őket, azt szokták mondani, hogy akár hatvan szót képesek elsajátítani, és ha összeszámolom, akkor tényleg így van. Sok szóhoz tud kötni információt, tudja, hogy mi a lépcső, az ajtó, a buszmegálló, a járda, mit jelent a jobbra, vagy a balra. Ha egy vak ember lefektetni kutyáját egy helyre, mert ott kell hagynia egy kis időre, akkor a négylábúnak ott kell maradnia, míg fel nem oldják a parancs alól.

Magyarországon ezt nagyon nehéz betartani, mert minimum egy óvodás csoport odajön, de nem is kell ehhez gyereknek lenni. Rácuppannak és simogatják, holott nem szabad őket munka közben simogatni.”

Ha rajtuk van a hám, akkor ők dolgoznak, nekik az a feladatuk, hogy a vak emberre figyeljenek. Ha elvonják a figyelmüket, az rosszat eredményezhet; nekimegyek egy oszlopnak, felborítok valamit, és ilyenkor a kutya fog kikapni, ami nem azt jelenti, hogy megverem, de leszidom őt. Ő az én részem, a „szemem”, máshoz sem megyünk oda megsimogatni a szemét, hogy jaj de szép… De természetesen addig, amíg várakozunk, ha megkérdezik, meg szoktam engedni, hogy megsimogassák őt – osztja meg velem Mónika az egyik legfontosabb szabályt, amit be kellene tartanunk, ha vakvezető kutyával találkozunk.

Ők is mindig tanulnak

A vakvezető kutyák életét is végigkíséri a tanulás, természetesen a legalaposabb, legerősebb, legprofibb kiképzést kölyökkorukban kapják meg, ezt követően inkább utógondozás van. A kiképzők folyamatosan ellenőrzik nemcsak az egészségi állapotukat, hanem a tudásukat is.

– Ő a kedvemért még a Holdra is felmenne, akkor is, ha óriási fájdalmai vannak, mert neki én vagyok az, akiért mindent megtesz. Jó, hogy van egy külső kontroll, aki azt mondja, hogy engedd el a dolgot, legyen másik kutyád. A kiképzők szívvel-lélekkel azért vannak, hogy ezek a kutyusok a legtökéletesebbek legyenek, hogy a legjobban és a legbiztonságosabban közlekedjünk, amit csak úgy lehet, ha komoly vizsgát teszünk le. A kutya és én is levizsgázunk, együtt is. Útvonalat kell húznunk, amiben több akadály és feladat is van.

Az egyik legfontosabb szabály, hogy bárhol, bármit csinál a kutya, ha a gazdája hívja, azonnal vissza kell jönnie, erre nagyon sok energiát és időt szentelnek a kiképzők. Hiszen így érzi biztonságban magát a vak ember, ha kimondja négylábúja nevét, az visszajön, és megérinti kezét, jelezve, hogy itt van.

- Kiss Dóra -