A fogyatékosok nem vesztesek – vallja Szabó László

Debrecenben járt nemrégiben Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke, aki a Haonnak nyilatkozva többek között beszélt arról, mire számíthatunk magyar szempontból a jövő évi paralimpián. Szót ejtett arról, mi a szervezet legfőbb irányelve, és azt is elmondta, mi volt a cívisvárosi látogatásának apropója.

– A fogyatékossport-mozgalom, és minden olyan ügy, amely a fogyatékosokkal foglalkozik, érdekes módon valójában a többségről szól. Arról, hogy azok, akik azt képzelik, nincsen fogyatékuk, vagyis látnak, hallanak, nem hiányzik a kezük, lábuk, miként viszonyulnak és törődnek a kisebbséggel. Ezért amikor a fogyatékossporttal foglalkozunk, az nem pusztán csak arról szól, hogy a mozgásukban, látásukban, hallásukban, értelmi képességeikben korlátozottak milyen sporteredményeket érnek el, hanem arról is, hogy a többség hogyan becsüli meg mindazt, amit ők a sportpályán tesznek. De ez igaz a sporton túl is, hiszen egyfajta látleletet ad a többség „állapotáról”.

– fogalmazott Szabó László.

Kezelni kell a helyzetet

Sokan emlegetik az érzékenyítés szót az átlagemberek és fogyatékosok viszonyát illetően. Az elnök szerint az ember alapvetően érzéki lény, az persze már egy másik kérdés, ki mennyire tudja elfogadni a másikat, és hogyan viszonyul hozzá. – Minden évben megrendezünk Egerben egy kerekesszékes vívó világkupát, ahol olyan hatvan és száz közötti sportoló van jelen, akiknek esetleg hiányzik a karjuk, vagy a lábuk. Az iskolákban közösségi szolgálatot kell teljesíteniük a diákoknak, ezért meg szoktuk hirdetni ezt a versenyt az egri, illetve a környékbeli iskolákban: lehet jönni önkénteskedni. Az egyik verseny alkalmával szemtanúja voltam annak, amikor hat-nyolc diák megérkezett, és megpillantottak harminc műlábat a falnak támasztva. Leolvasható volt az arcukról, ahogyan hoppá, megüti őket a szituáció. Intelligensek vagyunk, elfogadjuk, látjuk, tudjuk, persze, segítünk, de ez egy más élethelyzet volt, amit kezelni kell lelkileg és akár fizikailag is – véli az elnök, aki úgy látja, egyre jobb a helyzet a fogyatékosok megítélést illetően, bár elismeri, ő elfogult a kérdésben. 

– Én speciális szemüvegen keresztül látom, mert benne vagyok. Ám szerintem már egyre többen tudják, ki az az Illés Fanni, vagy Ekler Luca és még sorolhatnám. Azzal is tisztában vannak az emberek, hogy az olimpia után következik a paralimpia, a tévéközvetítések és az internet is sokat segít abban, hogy a fogyatékos sportolók és eredményeik is egyre szélesebb körben kapjanak nyilvánosságot – mondta.

Alkotórészei a közösségnek

A beszélgetés során kiderült, a Magyar Paralimpiai Bizottság 2017 óta úgynevezett köztestület, éppen olyan jogállással, mint amilyen a Magyar Olimpiai Bizottságé. – Mi foglalkozunk 2017 óta minden sérültségi kategóriával, ezekből öt van: mozgás, látás, hallás, értelmi fogyatékosság és szervátültetettség. Ezeknek mind külön sportrendszerei vannak. Az alapelvem, amióta vezetem a bizottságot, tulajdonképpen egy mondatban összefoglalható:

Attól, mert valaki az élet fogyatékos oldalára született, nincsen kőbe vésve, hogy vesztesnek is kell lennie. Az az alapelvünk, hogy attól, mert valaki fogyatékosan éli az életét, és így is fogja, a nemzeti közösségünknek az alkotórésze a maga erejével, a maga tehetségével, a maga lehet, hogy szűkebb képességeivel, de fontos alkotórésze – ismertette a vezető.

A jövő évi paralimpián holtversenyben minden idők legnépesebb magyar küldöttsége jöhet össze, mint megtudtuk, ehhez három dologra van szükség. – Kell az, hogy a tutisták valóban tutik legyenek. Kell az, hogy néhány helyen befele pattanjon a labda a kapufáról, és kell a végén egy pici sportdiplomáciai ügyesség. A tutistáinkkal úgy állunk, hogy most tizenkét kvótánk van meg. Közöttük, talán egy kivételével, nincs meglepetés, nekik ott kellett lenniük. Ezt követően 2024 első fél éve arról fog szólni, hogy befele pattanjanak a labdák. Ez már nem feltétlenül csak rajtuk múlik, hanem sok minden máson is. Úgy számolok, hogy olyan 15-18 labdának be kell pattannia, tehát el fogjuk érni a 45-48 indulót. Így állunk majd két hónappal a paralimpia előtt, és onnan jön a sportdiplomáciai rész, például a lobbizás a szabadkártyákért. Amennyiben elég ügyesek vagyunk, és még hatot be tudunk húzni, akkor 54 fős lesz a csapat, ami holtversenyben minden idők legnagyobb küldöttsége lenne.

Tokióban tizennyolcadikok voltunk a nemzetek éremtáblázatán, az előttünk levő 17 országból 16 józan számítások szerint megelőzhetetlen. Népességben, tradícióban, pénzben, egyikben, másikban, vagy mind a háromban annyival jobb helyzetben vannak, amit mi nem fogunk utolérni. A lengyel talán az egyetlen nemzet ebből a tizenhétből, amelyet meg lehetne fogni. Ha a 17., netán 16., esetleg még jobb helyen zárnánk, az már a csoda kategóriájába tartozna, a 18. pozíció az elvárás, ennél lejjebb nem szeretnénk menni. Az érmek tekintetében olyan 20-22 medállal számolhatunk, és ennek a fele arany. Mi tényleg számolunk kockás papíron, nézzük, követjük a riválisokat, nézzük a többi országot, nézzük, hogy melyikben hol, mit lehet elérni. Itt van két tényező, amit még nem lehet figyelmen kívül hagyni, az egyik az oroszok kérdése. Ugye jelen pillanatban nincsenek oroszok és fehéroroszok, utóbbiak nem erősek, de az oroszok kérdése érdekes. Ha az oroszokat beengednék, amire kevés esélyt látok, az azt jelenti, hogy nekünk 15 százalékkal kevesebb érmünk lesz. A másik szempont, hogy mindig van, ami negatív, amit nem várunk, és olyan pozitív, amit szintén nem várunk. De ezeknek az arányát sosem tudjuk előre – részletezte Szabó László.

Kell az egészséges ego 

Nem titok, hogy elég sok minden a főváros köré koncentrálódik, így adta magát a kérdés, a bizottság emberei a vidéki versenyzőkkel, klubokkal, mennyire tudják tartani a kapcsolatot? 

– Ez egy fontos ügy, és nem állunk benne túl jól, de nagyon rosszul se. Pécsett van egy erős paraúszó műhely, amelyik paralimpiai bajnokot is ad Konkoly Zsófi személyében. Szegeden erős kajak-kenu műhely működik, amely szintén érmeseket ad. Győrben az asztalitenisz kiemelendő, Nyíregyházán erős a röplabda, és valamennyire a vívás, illetve Miskolcon is a vívás, ami meghatározó. Az ország többi része nagyon sporadikus, Debrecen is ide sorolandó. Egy komoly feladat lesz majd távlatosan, hogy ne ennyire fővárosközpontú legyen. Ehhez megfelelő sportlétesítmények kellenek, illetve felkészült szakemberek – felelt az elnök, aki személyes érintettség okán is viseli ennyire szívén a fogyatékosok ügyét. 

– Az a meglátásom, hogy aki a fogyatékossport vezetésében dolgozik, akkor igazán jó, ha valamilyen személyes érintettsége van a dologban. Az édesanyámat nagyon korán elvesztettem, kapott egy agyvérzést, aztán másfél évig feküdt egy kórházban magatehetetlen testtel úgy, hogy közben az agya tökéletesen működött, de nem tudott beszélni, nem tudott mozogni. Végigéltem vele ezt a másfél évet,

– osztotta meg, majd arra is kitért, miért tartja fontosnak, hogy ki is próbálja a különböző sportágakat.

– Három hónapja elszakadt a bal Achilles-inam egy focimeccsen, egy öregfiú-bajnokin, úgyhogy most gyógytornáznom kell. Ez nagyon fájó helyzet, mert igazolt sportoló vagyok tízéves korom óta. Versenyszerűen futballoztam és futballozom. De más sportágakat is szívesen kipróbálok, a parasportokat is, mert fontosnak tartom, hogy legyen fizikai élményem róluk. Tehát ne csak képviseljem az ülőröplabdát, hanem leüljek ülőröplabdázni, szerintem a kajak-kenun kívül már mindenbe belekóstoltam így. Igyekszem személyes kapcsolatot tartani a parasportolókkal, a DEAC vívójával, Osváth Richárddal például kifejezetten jó a viszonyom. Ő nagyon okos, tisztességes, intelligens ember és nagyon tisztelem mindazért, amit sportolóként, családapaként, magánemberként is képvisel. Próbálok minden sportolóval valamilyen személyes nexust kialakítani, ez nyilván különböző mélységekben sikerül. Jó sportoló igazából akkor lesz valaki, függetlenül attól, hogy egyéni vagy csapatsportoló, hogyha van egója, egészséges, normális egója, önérzete, önbecsülése, fölfújt mellkas, egyenes gerinc, fölemelt fej. Ehhez úgy tudok hozzátenni, ha érzi, van rajta figyelem, követik, megbecsülik. A világversenyek után mindenkinek szoktam írni, a gratuláció mellett egy kis értékelést is megfogalmazok – árulta el.

Szabó László egyébként abszolút nagy kultúrafogyasztó és -rajongó, ezért is látogatott el Debrecenbe. – A bizottsági elnöki pozíciót társadalmi munkában végzem, ezért nem kapok fizetést, amúgy üzletemberként élem az életemet, különböző vállalkozásokat vezetek, ezek között van egy produkciós cég is, amelyik színházi előadásokat állít színre. Én vagyok a producere a Puskás, a musicalnek, meg a Kőszívű - A Baradlay-legenda című grandiózus zenés színházi előadásnak. Az egyik éppen egy sportkötődésű, Puskás Ferenc révén, de ettől eltekintve is nagyon sokat mozgok kulturális környezetben, vannak ilyen projektjeim. Nem volt kérdés tehát, Debrecenben van a helyem, mikor újranyitja a kapuit a megújult a Csokonai Nemzeti Színház.