Nehéz tanárnak lenni, de szép hivatás – vallja Kakucsi Ferenc, aki 46 évig állt a katedrán

Az idei tanévzáró ünnepségén gyarapodott elismeréseinek sora, miniszteri Pedagógus Szolgálati Emlékérmet kapott a nyugdíjba vonuló Kakucsi Ferenc. Negyvenhat éves mozgalmas és eredményekben gazdag tanítói és testnevelői munkásságát köszönte meg az emberi erőforrások minisztere.

46 év – emberöltőben sok és mégis rövid idő. És mennyi egy tanító, tanár életében. A múlt és a jelen szellemi lámpása, mennyi gyerekkel szerettette meg a sportot, és osztályfőnökként hány gyerek sorsát befolyásolta és követte az életbe való kilépésükig – Kakucsi Ferenc erről nem készített statisztikát.

Négy pedagógus a családban

– Ritka adománya a sorsnak, hogy négyen is pedagógusok lehettünk a családunkból. Édesapám pedagógusi pályáját nemcsak én, hanem testvéreim, István és Erzsébet is követték és ma is folytatják. Az évek elszaladtak, már ők is rövidesen a nyugdíjas évekre készülnek. Hálásan gondolok vissza fiatalságom éveire, a gyermekkori családias indíttatásunkra szüleim áldozatos munkájára, amely sokat számított. Úgy növekedtünk testvéreimmel, hogy láttuk az örökmozgó édesapánk pedagógusi munkáját, édesanyánk fáradhatatlanságát. Bár engem mezőgazdasági pályára szántak szüleim, a Fazekas-gimnázium elvégzése után 1975 őszétől képesítés nélküli nevelőnek jelentkeztem iskolánknak az akkor társközségi tagintézetébe Sápra. Onnan vonultam be katonának, majd már haza, Földesre kerültem leszerelésem után – idézte fel.

Elvégezte a Tanítóképzőt Debrecenben, majd Szegeden testnevelő tanári diplomát szerezett.

A sport mindig is közel állt hozzá, teniszoktatói, sítáborszervezői tanfolyamokat is elvégezett.

– Érdekesen alakult pedagóguspályám, a nyolcvanas évek közepén Horváth István tanártársam kora miatt arra kért, vegyem át tőle a megyeszerte ismert földesi kézilabdacsapatot. Balogh János kollégám pedig a szintén országosan ismert iskolai kerékpáros KRESZ-vonalat akarta nekem átadni. A kézilabdánál maradtam, de nyaranta nyolc évig Zánkán, a közlekedési táborban résztvevő gyerekekkel is voltam. Sok közös versenyen indultunk, közbiztonsági éremmel és Zánkabarát plakettal is elismerték az ottani táborozást segítő munkámat – tért ki élete egyik meghatározó szakaszára. – A női és ifi kézilabdacsapatok edzését irányítottam hosszú évekig. Együtt gondolkodtunk és szerveztük a gyerekek edzéseit Pércsi Imre és Nagy Péter tanártársaimmal. Csak a köszönet hangján emlékezem munkájukra. Kisiskolás kézilabdázóink sikert sikerre halmoztak: kétszer voltunk a diákolimpia országos döntősei, háromszor elődöntősök. Érdekességként említem, hogy leány labdarúgóinkkal négyszer jutottunk be az országos döntőbe. Iskolánk és ifi leány kézilabdázónk jó kapcsolatot ápoltak évekig a lengyelországi Lublinban lévő iskola kézilabdázóival. Sportvezetőként talán a legszebb élményem, hogy az olaszországi Teramóban 1991-ben a nem hivatalos szabadtéri 13 évesek világbajnokságán kézis lányaink 56 csapatból hetedik helyezést tudtak elérni – mondta.

Megérte a gyerekekkel foglalkozni

Kakucsi Ferenc úgy véli, egy tanár több évtizedes tevékenysége nem tűnik el nyomtalanul. – Emlékek sokasága jelzi, megéri a pedagógusnak a tanításon kívül is sok időt tölteni az iskola gyermekeivel. A tehetséggondozás, a versenyekre való felkészítés időigényes, sokszor hétvégén voltak a versenyek. Csak úgy tud egy pedagógus sok időt tölteni az iskolában, ha családja mindenben támogatja. Így volt ez nálunk is, megértő feleségem és fiam, szüleim sok otthoni és hétvégi munkát átvállaltak a közösen épített, négy családnak otthont biztosító nagy házban. Feleségem is pedagógus, Ákos fiunk már nem követi a családi hagyományt. Mostanában, sokszor felteszik nekem is a kérdést: nehéz és érdemes-e tanárnak lenni. Azt válaszolom: igen, nehéz, de szép – vallja. Kakucsi Ferenc úgy fogalmazott,

egy nagyobb falu lakosainak számát is meghaladó gyereksereget tanított, edzett az évtizedek alatt.

– Tanítványaim az iskolában és az életben helytálltak. Hétvégéken, osztálytalálkozókon kimondhatatlanul jó érzés volt tanítványaimmal találkoznom. Vannak tanítványaim, akik kartársaim lettek, és most majd ők viszik tovább a most abbahagyott nevelői munkámat. Jó is lesz már a várt pihenés – zárta gondolatait. Pihenés? Őt ismerve minden bizonnyal nyugdíjasként is falusi mindenes marad. Mert huszonkét év után is várja a szabadidőközpontot vezetőként irányító munkája, az ottani nyári úszómesteri feladat és az úszásoktatás. De talán marad ideje a régen tervezett álmának, a méhészetének megteremtésére is.

Péter Imre