„Az, hogy nők is kellenek a vezetői székbe, nem píszíügy”

A reggeli a diéta miatt elmarad, a nyolcas munkakezdés azonban még hétfő reggel sem a Méliusz Könyvtár igazgatóhelyettesi irodájában. Szabó Tünde a betérő vendégnek maga főzi a kávét, így kaptam én is, közben csírájában elcsípve a „Nők világa” mögé irányított felugró ablakot: milyen diétáról is van szó. A tökéletes reggeli ital a kókusztejes-mézes vajas kávé – magyarázza, amit a közelmúltban egy online csoportban hallott. Tündénél a diéta nem hiúsági kérdés, bár leszögezi, egy nőnek annyira princípiuma már maga a neme is, hogy nincs pillanat, amiben ne lenne jelen. Az egyetem után (90-es évekig ugrunk vissza) Finnországban egy háromhetes és egy két és féléves gyerek bébicsőszeként dolgozott. – Már a kislány mozgásában is egyértelműen megjelent a nő ahhoz hasonlóan, ahogy a nagymamám mozdulatában, miként felhúzta az elegáns kesztyűjét – idézi fel egyfajta öngerjesztő témaindításként, míg én magamban nyugtázom: lesz miről beszélnünk.

Nem bírja a manipulációt, nem is jó benne. – Gyakran látok ilyen játszmákat, és van is, aki jól is csinálja: tudatosan vezeti a másikat egy olyan irányba, ahol az a másik nem szeretne lenni, mindezt a saját érdekei mentén – magyarázza, de megtudom azt is, hogy ha erre nem, akkor mire fókuszál teljes figyelmével. – A másikra való figyelés csiszolgatása befejezhetetlen folyamat, magunkat elveszíteni ebben viszont nagy vétség. Egyensúly, mérték, középút, ezek kulcsfontosságú fogalmak – vallja. A súlyozást Tünde kicsiben és nagyban is igyekszik tartani. – Hajlamosak vagyunk azt megfogalmazni, ami nem tetszik, a kritika mellett viszont ritkán hangzanak el akár apró dolgok is, amik az elismerésről, a dicséretről szólnak – vallja. Flóra lánya tizenkét éves, ezt is gyakorolja vele Tünde, hiszen mint tudjuk, a kiskamaszoknak minden apró dicséret fontos alapkő az önértékelés megerősödéséhez. Anyaként és vezetőként is fontosnak tartja, hogy ne adjon mindig megoldást a másik kezébe. Meggyőződése szerint elég csak segíteni, hogy valaki az úton megtalálja a saját megoldását, a maga útját.

Kimondani és megélni

Végtelen mennyiségű szeretet van az emberekben – mondja, megtapasztalva apró, a mindennapok tempójának kondenzcsíkja által gyakran elhomályosodó figyelmességeket. Ehhez nyitottság kell, mint ahhoz is, hogy beszéljünk az érzelmeinkről. – Arra tanítom Flórát, hogy mondja el, mondja ki az érzelmeit. Generációs kérdés ez, mert a mi szüleink még kevesebbet foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel – jegyzi meg Tünde, aki anyaként továbbadja azt is: nem kell mindent eltűrni, elvinni, elbírni, a hátizsák pedig gyakrabban letehető, mint gondolnánk.

Azt látja, hogy a fiatalok ma egyébként könnyen traumatizálódnak, szoronganak a klímaváltozás és a jövő miatt, a tekintély fogalma viszont teljesen kikopott a szótárukból. 

 – ezt látja, valamint a példaképek hiányát. Erdélyiek a gyökerei, és bár Flóra már itt született és nem a „hegyek lánya”, sokat járnak vissza, Kolozsvárra. Példaképe volt a szertorna világából, vezetőként dolgozó felmenője azonban nem.

Tünde jelenlegi állása a saját cipővel kitaposott útjának egy állomása, csakúgy, mint huszonévvel ezelőtt, még a határon túl. Ott országos tudósítói hálózatot fogott össze egy napilapnál, volt, amikor huszonöt újságíróval dolgozott. Korrektorként kezdte, olvasószerkesztőként folytatta, rovatvezető, majd vezető lett. Ezt a – tudáson alapuló – létrát járta végig a Méliuszban is. – Az, hogy nők is kellenek a vezetői székbe, nem písziügy – osztja meg, amit nap mint nap meg is tapasztal a könyvtárban. – Másfajta szemlélet és kommunikáció, amit mi, nők alkalmazunk, és ami egyensúlyt teremt a vezetésben – mondja. Azt érzi, hogy vezetőként rajta is erős nyomás van, az a fajta prés, amivel a kollégáit és a könyvtár olvasóközönségét is egyszerre kell megértenie.

A szabadesés mosolya

Az elmúlt években – még virágnyelven is – rázós korszakot élt meg, ennek nyomaival viszont csak úgy találkoztam az említett diétás hétfő reggelen, hogy íme, itt egy nő megint, akit a nehézségek közepette észrevétlenül emelt mesterszintre az élet.

 – osztja meg az utóbbi évek újabb rádöbbenését. Nemrég tanulta meg azt is, hogy a dolgokat néha csak hagyni kell megtörténni. – Bizalmi dolog nem félni attól, hogy egy váratlan helyzetben is helytállunk, mint az is, hogy engedjük magunkat beleereszteni helyzetekbe – osztja meg. Tünde szerint, ha jön, hagyni kell a szomorúságot, a fájdalmat, legyen szó a munkahely – gyereknevelés – háztartás Bermuda-háromszögének bármelyik nyomasztó helyzetéről. – Keljfeljancsiként mindenkiben megvan a súlypont, de ebben a pontban hinnünk kell, mert naiv az az elképelés, hogy nem küldenek padlóra – fűzi hozzá. Előkerül egy sporthasonlat is az előbbiekre, s vele egy újabb tudnivaló Tündéről: gyerekként öt évet élt a szertorna kemény világában, a nyolcvanas évek Romániájában. – Később összegződött bennem, de ott tanultam meg azt, hogy a fizikai határaink nem ott vannak, ahol gondoljuk. Ez a lelkierőre is igaz, csak meg kell találni az erőforrást, ami néha nagy lánggal, ég, máskor csak pislákol, de soha nem alszik ki – mondja végül, a tekintetében azzal a meggyőződéssel, amit a nőkben rendszerint csak a tapasztalás szeretetteljes diadala tesz felismerhetővé. 

SZD