„A legfontosabb az a pillanat, amiből ugyanazt értjük meg” – vallja a debreceni Magi Krisztina

Nem több, mint üdítő nosztalgia visszagondolnom azokra az időkre, amikor őszinte érdeklődéssel üdvözöltük a másikat az utcán: Rég láttalak, hogy vagy? Fotókkal, bejegyzésekkel tudatjuk a parttalan semmivel, ki a végtelenbe, mi van velünk. Akad azonban még kivétel, akinek a személyes kapcsolatok és a közösen megélt pillanatok szolgálnak áldásos ópiumul. Különösen megtisztelő, amikor – ahogy ezúttal is – ez a valaki egy hosszú teázás alkalmával beszél is arról, hogy miért nem érdemes másképpen élni. A Nők világának új főszereplőjével, Magi Krisztina bábművésszel beszélgettem.

Színházi ember, mégsem kifelé él, akinek a legfontosabb a belső megélések, a személyes találkozások, Ő az, akit „csak” megjelölnek Facebookon, a mások által közzétett boldog pillanatok okozója – összegeztem, míg rá vártam a Nagytemplom mögötti kávézóban. – Nem szeretem kirakni, parttalanul kiárasztani magam. Igaz, az ember így elkezd lekopni, mert nem vagyok jelen, nem lájkolom, nem kommentelem a másikat – szögezi le először, amikor bevallom, bár régi ismerősök vagyunk, szinte semmit nem tudok róla. Hamar megtudom azt is, hogy nem tudatosan megy szembe ezzel a nyilvánossággal, sokkal inkább amiatt döntött az offline lét mellett, mert a digitális térben minden, az adott pillanatban igaz megnyilvánulás később akkor is a világhálón marad, amikor már nem releváns.

– Így már szembe megy az önazonossággal – állítja Kriszti, mint azt is, hogy személyesen él meg mindent, amit lehet, és hogy nem telhet el napja az emberi kapcsolódások nélkül. – Egy összemosolygás a folyosón, kinyitni az ajtót valakinek, aki nem tudja, egy sms vagy telefonhívás bárhol, bármikor, amikor egy adott pillanatból mindketten ugyanazt értjük meg – sorolja. Mindenre kíváncsi, ami az emberrel kapcsolatos. A miértekre keresi a választ, és hogy az ember miként tudja jól túlélni önmagát anélkül, hogy kifelé vagy befelé roncsolna. Motorja maga a figyelem.

Túlélni, közösen

– Az alkalmazkodás és egymás elfogadása a fontos azon a szinten, ami nemcsak engem visz előre, hanem téged is, a működés és a működtetés vonalán. Ha megnézed, az Instagramon és a Facebookon többnyire egy ember van előtérben, minden arról szól, hogy én, én és én. Egyedül létezni lehet, de közösségben tudunk egymásért tenni és tovább lépni – osztja meg. Kriszti szerint a világ az, amit az emberi kapcsolatokkal, a közösséggel megél, ami hagyományozható, átadható. Úgy véli, érdemes megfigyelni az ünnepeinket is, hogy néhány esetben mennyire giccsessé és elcsépeltté váltak, holott szólhatnának az eredeti értékükről, bár az is fontos kérdés, hogy milyen módon lehet átörökíteni a már meglévőt vagy újakat teremteni. Olyan pillanatokra készülni, amiket közösen élhetünk meg.

Kisgyerek kora óta közösségi ember, a udvaros házból került huszonöt évre a néptáncosok közé, majd színjátszókörbe, végül a Vojtina Bábszínházhoz. – Nagyon hálás vagyok az életnek azért, hogy azonos értékrendekben élő és gondolkodó csoportokhoz tartozhattam, tartozhatok – teszi hozzá, mintha ő magának nem is volna különösebb érdeme mindebben.

A társulata mellett a Bátor Tábor csapata az, ahol megélheti a hasonló értékrenden alapuló együttgondolkodást. Az önkéntesközösség azonossága Kriszti szavaival nem a szeretem-nem szeretem elve mentén alakult ki, hanem a beteg gyerekekért létrejött közös platformon. – A gyerek az első, minden és mindenki az ő jóllétük alá rendeltetett. Ez olyan közös erő, amely közösséggé kovácsol bennünket – osztja meg, közben a hangja mintha erősödne, a tekintete csillámokat szórna, mosoly fakad az arcán, így nyilvánvalóvá vált, hogy esélyt sem adunk más vizekre evezni a beszélgetésben.

A bátorság paravánja

Meggyőződése, hogy egyszer mindenkinek el kell mennie oda, mert az első Bátor Tábor a gyerekeknek, fiataloknak és az önkéntes „cimboráknak” is egyaránt meghatározó. Elsőként onkológiai és diabéteszes 17–18 éves srácokkal volt egy közösségben, már akkor is „játszós cimboraként”. Volt, aki az első táborba tolószékkel, a másodikba már bottal ment, de már akkor, 17 és fél évesen megmondta: nem ül vissza a tolószékbe, mert nem képes, nem akar úgy élni. – Ezek a fiatalok rengeteg nehézséget megélnek életük rettentően képlékeny, érzékeny és tapasztalatlan korszakában: megélik a kiközösítést, nyomot hagy rajtuk a kórházi lét kiszolgáltatottsága, itt az esti beszélgetéseken a nap történéseinek, közösségi és egyéni élményeinek megosztása mindig örömteli és megrázó lezárást ad a napnak – idézi fel.

A gyerek nem tűnik el

A Bátor Táborokban Kriszti megtapasztalta azt is, hogy legyen gyerek vagy felnőtt, aki traumát élt meg, nagyon komolyan tud gondolkodni a létezésről. – Élményt szeretnék adni, amivel a gyerekek és fiatalok akár a Vojtinából, akár a Bátor Táborból örömmel, önmagukban és a környezetükben bízva, feltöltődve térnek haza.

Ennek az egyik feltétele viszont az, hogy az együttlét alkotói része ne öncélú legyen – fejti ki, de azt még nem tudom, hogy mikor, hová tűnik el belőlünk a gyermek. Kriszti úgy látja, nem kopik ki, csak egyfajta kéregként rakódik ránk a tapasztalás a gyerekre a felnőtté válás útján. – Ami úgy alakult, ahogy nem szerettük volna, ami fájó, az rövid távon elvesz, hosszú távon hozzáad, de mégis mind kérget alakít ki bennünk. Ez véd bennünket, míg másokat taszít is egyben – kapom a végül nagyon is egyértelmű választ. Érzi, tudja, hogy a gyermeki énének megtartásában, a világra való nyitottságában és örömében is nagyon nagy szerepe van annak, hogy gyerekek között van és nekik alkothat. – Ebben megmaradni és megtartani az önfeledtségemet, a befogadókészségemet sem mindig könnyű, de kell, mert másként megszakadna a kapcsolat. A találkozásokra az embernek treníroznia kell magát, hogy valójában meg merje azt élni azokat – mondja.

Kriszti gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozik, 3 hónapos kortól egészen tizennyolcig, nemrég azonban olyan képzést is elvégzett, mellyel az életből már kifelé tartó embereken segíthet. Mozgással, tánccal. A komplex táncterápiát idősekhez és nehezen élhető fizikális állapotokba kerülő emberekhez szeretné eljuttatni, akik Alzheimer-kórral, Sclerosis multiplexszel, Parkinson-kórral küzdenek, vagy sztrókon estek át. A mozgás a létezés alapeleme – ezzel a tézissel erősítené meg azokat, akiknek a mindennapi életét a tánc minőségben megváltoztathatja.

Egyetlen alkalommal, alig több mint egy órára ültem le teázni Krisztivel, akivel három évtizedesnél is régebbi ismeretség köt össze. Azzal a tapasztalással vegyült hálával búcsúztam el tőle, amellyel megélhettem, hogy nagyon is működik, amiről beszél, ahogyan él. Nem kell semmi más az örömteli élethez, csak valódi érdeklődés, figyelem és néhány olyan pillanat, amelyet mindketten egyszerre élünk, értünk meg.

SZD