A hiúság erény, az elegancia vért, az intelligencia lételem

Aki nem járt még a Püspöki palotában berendezett bemutatótermében, nem ünnepelt még a nevével fémjelzett ruhakölteményben igent mondó menyasszonnyal, az többek között a Kodály Filharmonikusok fellépőöltözéke vagy művészettörténeti előadások kapcsán hallhatott Kocsár Valéria divattervezőről. A szellemében, kisugárzásában és megjelenésében egyaránt elbűvölő stílusmesterrel nemrég egy belvárosi kávézóban beszélgettem. 

Nem erőből 

– szögezi le először, amikor arról kérdezem, mi történik a megrendelő első látogatásakor a showroomban. Valéria szerint már ahhoz is bátorság kell, hogy valaki felkeressen egy szakembert, hiszen „mi, magyar nők” csak a hibáinkat ismerjük. Több mint két évtizede van a szakmában, rutin helyett azonban a fejlődésben hisz, ezért még aki szereppel is érkezik hozzá, kis idő múlva rendszerint elengedi magát. Ahogy értem, egyfajta lemeztelenedés ez is, így a ruha a személyiség lelki próbababájára is passzol majd. – Izgalmas a szakmám és a helyzetem, nagyon összetett és hatalmas spektrumon mozog, s ha valaki érzi és átéli ezt a munkát olyan intenzitással, mint ahogy én teszem 23 éve, az sosem érzi tehernek – fűzi hozzá. A jó tervező – régen sok volt, ma már kevés van, jegyzi meg – engedi, hogy hasson rá, aki a ruhát kéri, a megrendelő terveire, rajzaira viszont nem kíváncsi.

A menyasszonyok a nagy nap előtt gyakran elviszik hozzá a cipőt, a kösöntyűt, minden kiegészítőt, és együtt beszélik meg, hogy mit mivel lehet felvenni. A jelleméből fakad, hogy nem hízeleg, kétélű fegyvernek tartja ezt amúgy is a szakmában. Nemet gyakran mond, mégis mindig elfogadják. Az én olvasatomban ezt nevezik a mester jótékony szigorúságának. 

Nagyanyja egy Békés megyei kultúrházban volt pénztáros, ezért Valéria már hároméves korában moziba járt. Fellini, Kuroszava, Antonioni, Pasolini, Jancsó filmjein nőtt fel, és a filmművészet ma is alapvető szellemi forrása a mindennapjainak. Kelet-utazó, a fél világot bejárta, Tibettől Marrákesig, ahol Yves Saint Laurent sírja fekszik, szerzetesi kísérettel ismerte meg Indiát, de sosem a mesterséges turistaparadicsomok, sokkal inkább a valóság érdekli. Nem turistaként utazik, és minden alkalommal elhagyja a komfortzónáját. Sokat tanít az utazás, toleranciát – vallja. Valériának a kultúrára és a művészetekre, legyen az zene vagy kortárs képzőművészet, ösztönös napi igénye van, és élményei később gyakran inspiráció formájában is visszaköszönnek a műhelyében. 

Rossz sáfárok 

Az 1950-es évek háború utáni fellélegzésekor igazán nők voltak a nők. Erősebb volt az önazonosság, mint ma, a nők nem voltak frusztráltak, mert tudták a helyüket a társadalomban.

– hangzik el a lesújtó kórkép, és ami még rosszabb: Valéria szerint ez napi szintű jelenség, és bár nagyon jók az adottságaink – ahogy fogalmaz: nagyon jó ötvözet –, a lehető legrosszabbul sáfárkodunk vele. Ennek több oka van, de kiemeli a férfi-nőiség átmosódásának tendenciáját. – Ha sokáig mondjuk, hogy sárga a divat, akkor az is lesz. Így működnek a férfi- és női szerepkörök divatjai, így lesz a férfiból óvó bácsi, a nőből villamosvezető – magyarázza. Az éntudat, az egó, az önazonosság, az identitás és a világhoz való viszonyunk tudatában szinte kizárt, hogy bedőljünk a divatblöfföknek – mutat rá Valéria. Úgy véli, a titok az életérzés, a magamhoz és a másokhoz való viszony, de a legfontosabb a párkapcsolat. Karinthyt idézve összegez: amennyire férfi a férfi, annyira nő a nő. 

Arccal a franciák felé 

Kultúrájukat, a franciák nő-férfi kapcsolatát nemcsak a divat, hanem az ország női arche­típusának szempontjából is érdekesnek tartja. A francia nő kevésbé kiszolgáltatott, nagyobb becsben van, mer laza lenni. Ad a minőségre, figyeli, mit mivel vesz fel – sorolja, hozzátéve a leglényegesebbet az outfitből: a fejet. A smink és a frizura náluk mindig rendben van. 

– Ott az önbizalom nincs rendben, az ilyen nő nem mer kilépni a komfortzónájából, pedig az izgalom ott kezdődik – fejti ki, meg is kérdezem, hogyan áll e tekintetben a hazai korosztálya. Vannak az úgynevezett ottmaradt emberek, akik önazonosak, és akár jópofák is lehetnek. Ők azok, akik ugyanúgy tupírozzák a hajukat, mint negyven éve, s lehet, hogy boldogabbak a kísérletezőknél, viszont egy saját maguk által körbehatárolt, szűk mezsgyén élnek. Kérdésemre, hogy melyik fontosabb, a boldogság vagy a korszerű küllem, Valéria azt mondja, egyénfüggő. Ő például – szó szerint idézem – belepusztulna, ha egy körön belül kellene élnie. – Van bennem valami, ami még nem fogyott ki. Ez azért lehet, mert minden nő más – mondja végül éppen azzal a szenvedéllyel, amivel korábban a hivatását mutatta be. 

– ez Kocsár Valéria üzenete, és ajánlja minden nőnek, csakúgy, mint az áldásos hiúságot, mellyel megélhetjük: amint belelépünk álmaink ruhájába, abban a pillanatban nővé válunk.

SZD