Balmazújvárosból a világot jelentő deszkákig

A balmazújvárosi gyökereire büszke színésznő, Waskovics Andrea 2012-ben érettségizett a debreceni Ady Endre Gimnáziumban, s ez idáig több színház társulatában is megfordult. Jelenleg a Vígszínház művésznője, s fontos előadásokban mutatta meg sokrétű tehetségét. Tavaly ő volt az egyik, akinek Ajtay Andor-emlékdíjjal jutalmazták munkáját. Az elismerést minden évben az a két színész veheti át, akik az adott évben a legjobb alakítást nyújtották.

Mindig is színésznőnek készült, vagy voltak más tervei is? Volt olyan élménye, amely feltette az i-re a pontot?

A szüleimnek bérlete volt a Csokonai Színházba, s egészen kis koromtól kezdve vittek magukkal az előadásokra.

„Lenyűgöztek a csodás jelmezek, az a finom, jellegzetes illat, amely a színpadról áradt.”

Egészen kicsi voltam, amikor egy operaelőadást néztünk, majd a végén lefejezték a főszereplőt. Rettenetesen megijedtem. Utána egy darabig nem volt kedvem arra a helyre betenni a lábam, de ekkor még ötéves lehettem. Az iskolában hamar kiderült, hogy nem fogok szoros barátságot kötni a reál tantárgyakkal, ellenben a magyart nagyon szerettem, továbbá a rajz- és énekórákat. Mikor megtudtam, hogy Debrecenben van dráma tagozat, biztos voltam benne, hogy oda szeretnék menni. Hasonló gondolkodású emberekkel találkoztam, s csodás tanárokkal, közöttük voltak, akik a Csokonai Színházban dolgoztak. Egyre többet jártunk oda, legtöbbször a hátsó bejáraton, s így láthattuk a kulisszák mögötti életet, az öltözőket és az éppen készülődő színészeket. Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Nagyon tetszett, azt éreztem, hogy ide akarok tartozni.

Balmazújvárosból, egy nyugodt kisvárosból indult. Mennyire volt nehéz az elszakadás és egy új élet kezdete?

Hamar elkerültem otthonról, a gimnáziumi éveimet már Debrecenben töltöttem, csak hétvégenként jártam haza. Ezt követően jött a budapesti egyetem, onnan félévente látogattam Balmazújvárosba. Ahogyan az egyetemi éveim alatt, most is hiányzik az a levegő, a rét, a gémeskút, illetve nem utolsósorban a családom és a barátaim. De talán ez is ad erőt. S mikor hazamegyek, újra rácsodálkozom, mennyire gyönyörű az Alföld.

Megfordult több hazai színpadon – Nemzeti Színház, Szegedi Nemzeti Színház, Vígszínház –, milyen maradandó élményekkel gazdagodott?

Nagyon sok kedves emlékem van, olyan embereket ismerhettem meg a színházakban, akik hivatástudatukkal s alázatukkal példaértékűek számomra. Az egyetemen egymással dolgoztunk osztályon belül, korban egyidősek voltunk, de játszottuk egymás szüleit, nagyszüleit. Amikor kikerül az ember ebből a zárt kis közegből, s a színházban idősebb, érettebb emberekkel kerül egy színpadra, az egészen más élmény. Hálás vagyok, hogy volt szerencsém olyan előadóművészekkel játszani, akiket kis koromtól kezdve csodáltam. Látni őket próbálni vagy csak úgy létezni a színház büféjében…

Eddigi szerepei közül melyek álltak önhöz a legközelebb, illetve volt-e olyan, amit nagyon nehéz volt megformálni?

Úgy vagyok vele: ha olyan szerepet kapok, amely talán távolabb áll tőlem, az a kihívás, hogy megtaláljam benne mégis azt, amivel közelebb kerülök az adott karakter személyiségéhez. Amiket már játszom vagy játszottam, valami úton-módon mind közel állnak hozzám. Rossz érzés volt először megélni azt, amikor lekerült egy elő­adás a színház repertoárjáról, mivel nagyon tud hiányozni egy-egy szerep, főleg, ha a csapat és a próbafolyamat nagyon emlékezetes volt.

Évekkel ezelőtt szerepet kapott az Aranyélet című filmsorozatban. Mennyire volt más a kamerának alakítani, nem pedig hús-vér emberek előtt?

Az a forgatás mindig is kedves emlék marad. Valódi időutazásnak lehettem a részese, visszaugrottunk az időben. A rendezők és a stáb is nagyon felkészült és profi volt. Össze sem lehet hasonlítani a színházat és a filmet. Ahhoz, hogy egy nagyszínpadon a felső páholyokba is eljusson, amit közölni akarok, sokkal nagyobb gesztusokkal kell kifejezni azt, s persze jóval nagyobb hangerővel. A filmekben minden apró gesztus, mozzanat látszik.

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Máté Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész osztályába járt. Mit gondol, mennyire fontos, hogy a kezdetekben kik formálják, tanítják?

Szerintem nagyon meghatározó. Többek között az is, hogy biztonságban érezze magát az ember, amíg az egyetemre jár. Lépésről lépésre adták át a tudást; nem mindig szerettük a kapott feladatokat, de aztán idővel rájöttünk, mi miért is volt, s ezzel mit tanítottak nekünk. Büszkeséggel tölt el, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanulhattam.

NE