Ketten színházat csináltunk anno

1971 szeptembere mérföldkő volt a debreceni színházi életben. Az Ady Művelődési Házban megkezdte működését a Ketten Színház. Kétórás politikai kabaréjuknak olyan sikere lett, hogy a premier utáni hetekben már csak a következő év májusára lehetett jegyet váltani.

Mindezeknek azonban hosszú előzménye volt. Közel húsz esztendeig szórakoztatta a cívisvárost és környékének közönségét a Dongó Színpad. A Heller József vezette társulatban olyan közéleti személyiségek ontották a poénokat, mint a két Pállfy testvér – az újságíró József és az egyetemi tanár István –, vagy a kiváló karakterszínész Molnár Gábor. A Dongó azonban a hatvanas évek végén elvesztette fullánkját, végleg abbahagyta a csipkelődést. Voltak próbálkozások, de ezek mind kérész­életűeknek tűntek. Egyik utód a Fricska együttes volt, de ők sem tették le hosszú ideig névjegyüket.

Jómagam ekkortájt – túl egy Ki Mit Tud elődöntőn – az akkori KISZÖV amatőr társulatát boldogítottam. A rendező, mindenes Sáfrán István volt, akit nagyon irigyeltem, mert a Csokonai segédrendezőjeként és a Napló gyakornokaként szinte mindenütt – mai kifejezéssel élve – VIP-személy volt. Szolnokon egy pinceklubban volt előadásunk, ha jól emlékszem Shakespeare forgott a sírjában a dramaturgia miatt, amikor Sáfrán szólt: – Ismered a Fricska műsorát?

– Igen – válaszoltam.

– Gyere, mondjuk össze – közölte. – Van negyven perc műsoridő, ki kell tölteni.

Megcsináltuk, óriási sikere lett. A felét rögtönöztem, amitől Safi kiborult. Ezt csináltam vele még évekig, sosem adtam tisztességes végszót, ő meg nem tudta, hol van.

Így kezdődött. A szolnoki buli után ugyanis megjelent egy országos felhívás amatőr színpadok számára. Szóljatok szép szavak! Ez volt a címe. Városi, megyei, területi, majd országos döntő. Írtunk egy közel egyórás kabarét. A megyei döntő a mostani Vojtinában – lánykori nevén Hungária Kamara Színház – volt. Telt ház, megették. A zsűri közölte, a műfaj miatt – politikai kabarénak aposztrofálták – nem vehetünk részt a további küzdelmekben, de a minisztérium meghívottjaként az országos döntőn mi vagyunk a sztárfellépők. Sztárgázsiért. Azaz ingyen!

Így történt. Egerben, a Gárdonyi Géza Színházban már a harmadik percben eltértem a leírt szövegtől. Szegény Sáfrán vörös feje lila lett – ekkor vált Újpest-szurkolóvá – én pedig előremerészkedtem a letakart zenekari árok fölé, ami beszakadt alattam. Kimásztam, a végén négyperces vastapsot kaptunk.

Otthon már várt bennünket dr. Pálffy István tanár úr telefonja, beszélni kívánt velünk. Leültünk, megírtuk a Vigyázzunk a vonalra! című kabarénkat. Egész nyáron próbáltunk, majd bemutatkoztunk az Adyban, a hajdani Dongó helyén. Másfél évig nyomtuk, aztán a második premier után Sáfránt elvitte a Magyar Ifjúság Pestre. Mivel a társulat ötven százaléka elhagyta az anyaszínházat, a Ketten már csak külhoni fellépéseket vállalt. Így jártuk be az NDK-t és a Szovjetuniót.

A Napló is megemlékezett rólunk 1971. szeptemberében, és most köszönöm meg az akkori újságíróknak, hogy mellénk álltak.

Később jómagam is bekerültem közéjük. Másik felem, a pártállami rendszerben még fővárosi főnököm is volt, és amikor ellenőrizni jött a szerkesztőségbe, mindig magáztam.

– Most sem tudsz adni egy normális végszót – tette hozzá, majd otthagyott.

Évekkel később kiadta két könyvemet, ha kell, most is segít a messzi Izraelből.

Weisz György, a Napló korábbi munkatársa