„Várjuk a zöld jelzést”

Mercs János legutóbb egy egészen más élethelyzetben, a sok port kavart Szétbombázva kapcsán adott interjút a Naplónak. A Csokonai társulatának egyik legfoglalkoztatottabb, legsokoldalúbb művésze akkor arról beszélt, a botránydarabként elhíresült produkció miatt félelemmel vegyes izgalommal várja a következő időszakot. A sors iróniája, hogy a magyar költészet napja alkalmából szintén egy olyan időszakban kérdeztük a színművészt, melyben nem csak ő, hanem az egész világ félelemmel vegyült izgalommal várja a holnapot.

A Zoomon folytatja próbáit a Csokonai Színház társulata, köztük ön is. Mennyire találja járhatónak ezt az utat?

Az öreg hölgy látogatásának bemutatója előtt két héttel álltunk meg, akkor következett volna a legjobb rész. A Magyar Elektrának másnap lett volna a bemutatója. Mint amikor egy atlétának a célegyenesben szólnak, hogy állj, valami nincs rendben. Most ismét elolvastuk a darabot, aztán a jelenetek következtek és próbáljuk tovább mélyíteni, fejtegetni a dolgokat, de mindezt mozgás nélkül. Egy szintig ezek az online találkozók nagyon hasznosak, de idővel hiányérzetünk támad. Egyelőre szinten tartjuk az előadást, de hogy meddig lehet ezt így csinálni, azt nem tudom. Most ebből kell kihoznunk a legtöbbet, mivel a személyes találkozás lehetősége egyelőre kizárt.

Milyen érzések kavarognak most Önben?

Most épp nem túl jók. Én is úgy vagyok ezzel, mint a fél ország, hogy egyik pillanatban elfogadom a helyzetet és megpróbálom a jó oldalát látni, a másikban viszont iszonyúan frusztrál, és szeretnék rendesen dolgozni. A lányom féléves, ezért nagyon vágytam egy kicsit lassabb, csöndesebb, szellősebb évadra, de egyáltalán nem így gondoltam. Több idő jut a családomra, ami jó. Csöndesebben is telnek a napok, így sok mindent átgondolhatunk, és ez tényleg szuper. A tehetetlenség viszont néha borzasztó. Abszurd, hogy az embert, aki a Holdon járt, térdre kényszeríti egy nyomorult kis vírus. Engem is, ahogy valószínűleg mindenkit, sok probléma feszít emiatt.

Az elcsendesülést említette. Közelebb vihet ez bennünket a könyvekhez, esetleg egy verseskötethez?

Nem látom, ki hogyan éli meg ezt az időszakot, de ha le tudunk ülni, akkor mindenképpen nagyobb tér nyílik az olvasásra, a versekre. Én most a színházi munkáim kapcsán sok verset olvasok, ami nagyon szerencsés, mert valószínűleg ha nincs ez most, én sem találtam volna rájuk.

„A darálóban, a mókuskerékben, amelyben mozgunk, megélni egy-egy verses pillanatot örömteli érzés. Bízom benne, hogy más is így van ezzel, és néha önmagára talál egy verssorban.”

Az egyik kedvencem most Jónás Tamás, akinek gyönyörű költeményeit találtam meg az interneten. Hogy mennyire tudnak visszakapaszkodni az emberek ehhez, nem tudom. Én kortárs magyar költőket olvasok most elsősorban, akiket a Szívlapát kapcsán ismertem meg.

A Szívlapát előadásai kapcsán mit tapasztalt, hogyan viszonyuknak a diákok a kortárs magyar költészethez?

Úgy látom, hogy ha már bejönnek az előadásra, akkor nagyon tetszik nekik. A kérdés inkább az, hogy eljutnak-e addig egyáltalán. Én sokkal több előadást is el tudnék képzelni belőle természetesen. Az előadást követő feldolgozó foglalkozást is nagyon élvezik a középiskolások, ahol a mi segítségünkkel ők is alkothatnak. Jó érzés, hogy közelebb vihetjük a kamaszokhoz a magyar költészetet.

Diákévei alatt volt olyan költemény, mely egy életre magával ragadta?

Nagyon rég volt, inkább általános élményeim vannak, de arra emlékszem, hogy Szabó Lőrincet például Csikos Sanyi bácsi hozta be az életembe; a Tücsökzene nagy felfedezés volt számomra, és ebben az időszakban eszméltem rá József Attilára is. Az ember talán középiskolás korában a legérzékenyebb, ezért szerencsésen alakult, hogy akkor találkoztam a legnagyobb költőkkel. A Szívlapát-előadás közben is azt remélem, hogy amikor elér egy verssor a fiatalhoz, akkor ugyanolyan boldog, mint amikor engem elért.

József Attila is végigkísérte eddigi életét?

Mindig vannak időszakok, életperiódusok, amikor előveszem a kötetét. Épp Kubik Anna mondta nemrég, hogy József Attila olyan neki, mintha kortárs lenne. És tényleg, az ő versei olyanok, mintha most, napjainkban írta volna őket. Az viszont nem biztos, hogy mindenkinek tizenöt éves korában kell olvasni a verseit, előbb-utóbb úgyis eljutnak hozzá a legtöbben. Legalábbis remélem. Szerencsére az egész magyar költészetre igaz, hogy van hova nyúlnunk a könyvespolcon, ha jó verseket akarunk olvasni, és ez nagyon jó dolog. Egyszerűen velük együtt könnyebb élni.

A költészeten kívül mi az, ami megerősíti ebben a nehéz időszakban?

A családom, a gyerekeim szerencsére fitten tartanak. Egy ötévest nem érdekli, milyen kedved van, őt csak a pillanat foglalkoztatja, és olyankor én is abban vagyok, nem a bizonytalan jövőben. Nem hagynak befordulni, hiszen ha megtámad egy kis indián vagy egy óriási robot, védekeznem kell. Vagy amikor a féléves lányom rám mosolyog, érzem, hogy szüksége van rám és ez csodálatos. Van kertünk, ami megkönnyíti a bezártságot és szellemileg éberen tart az is, hogy itthon is dolgozom. De van valamilyen bezárt vadállat-érzésem is, mint amikor azt látjuk, hogy a ketrec rácsai mögött sétál fel-alá, csak most mi vagyunk bent. Kérdés, hogy mit csinálunk majd odakint. Mindenesetre várjuk a zöld jelzést.

SZD