Bárcsak mesélne még

Andersen vitt el Atlantikába, ahol megmutatta az azóta leghíresebb hableány, Ariel életén keresztül, hogy a királyfiért bizony olykor áldozatot kell hozni, s bármennyire is szeretnénk, nem mindenkinek boldog a végkifejlet. A nagy mesélőtől tudjuk azt is, hogy egy hercegkisasszony mindig, minden körülmény között hercegkisasszony, akinek húsz pehelydunnája alatt semmi keresnivalója egy borsószemnek. A féllábú, rendíthetetlen ólomkatona meséje rámutatott arra, hogy attól, mert valaki más mint a többiek, lehet erős és bátor, s ha az ég egy ólomkatonának szánta a gyönyörű papír táncosnőt, akkor így vagy úgy, de beteljesedik a sorsuk.

A rút kiskacsa megtanított arra, ha nem illek bele a sorba, nem biztos, hogy velem van a baj. Nézzük meg mindig azt a sort: lehet, hogy egyszerű baromfinak rút vagy, hattyúnak viszont gyönyörű – miért élnél hát a kacsák között?! Andersen azt is jól eszünkbe véste, hogy elég egy őszinte vallomás, mely elindítja a lavinát, hiszen mikor a császár „új ruhájában” vonult, csak egyetlen gyermek merte bevallani, hogy nem visel semmit az uralkodó, akit bizony jól rászedtek az egyszerű csalók. A kis gyufaáruslányra is emlékszem még, bár nem egy vidám történet, de talán elveti a gyerekekben annak csíráját, hogy segítsünk azoknak, akik csak megmelegedni vágynak a téli éjszakában.

Annyi mindent mesélt a vadhattyúról, a repülő ládáról, a hókirálynőről, Pöttöm Pannáról és a többiekről. Minden történetet csak köszönni tudok neki, felnőtt fejjel is.