interjú végh veronikával

2019.11.21. 20:24

„Amióta az eszemet tudom, színházcsináló vagyok”

Az igaz történetekben, a jelen erejében igen, a megalkuvásban viszont nem hisz Végh Veronika.

Van, amikor jobban szeretnek a Páholyban lenni, mint otthon. Férjével, Csáki Szabolcs színész-rendezővel gyakran csak aludni járnak haza, a színház az életük – vallja a debreceni lakásszínház és az oDEon szíve-lelke, háziasszonya. Végh Veronikát a Napló színházról és magánéletről kérdezte, de – mint a beszélgetés során fény derült rá – a kettő között a leghalványabb kontúrvonal sem lelhető fel.

Több, országszerte ismert színész mondta már el a Páholyról, miért különleges. De mit mondanak a nézők?

A nézők többsége a családias, bensőséges hangulatot emeli ki. Akik rendszeresen a vendégeink, azt mondják, egy idő után kicsit olyan, mintha egy kedves rokonhoz vagy baráthoz látogatnának el. Sokszor ismeretségek is köttetnek az előadások utáni fesztelen hangulatnak köszönhetően. Ráadásul a mi családunk egy emberként vesz részt az estek lebonyolításában. A nagyfiam, Benedek fogadja a nézőket, kezeli a jegyeket, kislányom, Illangó segít a vendégek körül a színházteremben, Szabolcs pedig az előadások technikai felelőse.

Csak olyan produkciókat hívok meg, amelyekre magam is szívesen elmennék. A legfontosabb a szórakoztatás; szeretek élni és nevetni, s ezt közvetítik az évadra kitűzött produkcióink is. Arab és orosz felmenőkkel rendelkezem, s ez a vehemencia, ha nem lenne színház, nem tudni, hol robbanna ki. Ezer fokon égek.

Büszke vagyok nagyon arra, amivé a Páholy vált. Egy igazi gyöngyszem, annak minden jellegzetességével. Egyszerre finom és kihívó, régimódi és merész.

Színháztörténészként különösen fontosnak tartom, hogy megpróbáljuk megidézni a régi színházi világ szellemét. Scherer Péter már bejárta a kontinenst, és ezekkel a tapasztalatokkal azt mondta egyszer nekem, hogy a Páholy Európában bárhol megállná a helyét.

Mit lehet tudni az idei évadról?

Januártól vendégünk lesz többek közt Hernádi Judit, Jordán Tamás, Gryllus Dorka, Kálid Artúr, Hegedűs D. Géza és Pintér Béla társulata is. Míg a Páholy elsősorban befogadó színház, addig az oDEonban, a Debreceni Egyetem Zenés Színházában főként saját darabokat, musicaleket mutatunk be, valamint színházi nevelési és különböző drámapedagógiai képzéseket fogunk tartani. Gőzerővel készülünk a decemberben debütáló Diótörő 2.0 című családi musical bemutatójára. Márciusban pedig angolul fogjuk játszani a Hairt, külföldi egyetemisták közreműködésével. Folyamatosan keressük a tehetségeket, az idén tizenhét éves színitanodánkba olyan fiatal is jár, aki már tíz éve a társulat tagja.

Sokan megörültek a hírnek, hogy színházelméleti képzés is lesz a városban.

A Színművészeti szabaDEgyetem ötlete abból jött, hogy Szabolccsal pedagógusok is vagyunk, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen és a Debrecen Egyetemen is szereztünk diplomát. A magyar-orosz-történelem szak mellett a színművészetin dramaturgiát, kritikusi írást és színházi nevelést is tanultunk. Rendezők, írók tartanak majd olyan minikurzusokat nálunk, amelyek nem lesznek kredithez kötve, így nem csak az egyetemisták látogathatják. Hegedűs D. Géza és Mácsai Pál például már igent mondott a felkérésünkre.

Férjével huszonöt éve alkotnak egy párt. Hogyan tud két erős karakter harmonikusan együtt dolgozni?

Magánéleti dolgok miatt sosem veszekszünk, szakmai nézeteltéréseink viszont gyakran vannak. Nem ijedünk meg a heves vitáktól sem, és addig nem hagyjuk abba, míg meg nem születik a közös álláspont. Úgy érezzük, nem két ember vagyunk, hanem egy, azt hiszem, ez a kulcsa annak, hogy együtt ennyire produktívak tudunk lenni. Emellett azt gondolom, ha az ember ilyen szerencsés, mint én, akkor tartozom a világnak azzal, hogy azt a boldogságot, amit a nézőktől és a családomtól kapok, megpróbáljam visszaadni. Nagyon egyszerű a képlet. Mivel hálás vagyok és boldogságot adok, ezért boldogságot kapok, így ez a boldogság csak nő és nő. Most például az Odeonban már háromszázan vagyunk boldogok.

Ennek a hivatásnak is létezik „nemszeretem” része?

Amióta az eszemet tudom, színházcsináló vagyok. Koreografálok, játszom, jelmezt tervezek, jegyet árulok. Hatéves koromban már karácsonyi műsort rendeztem a szüleimnek ajándék gyanánt, akkor még az öcsém volt az összes szereplő, később az unokatestvéreimmel csináltunk társulatot, majd nyár végére összehoztunk egy előadást a környéken lakóknak. Egy dolog tud felidegesíteni: ha az időmmel játszanak. Az idő visszafordíthatatlan és kevés van belőle.

Folyamatosan szervez, tervez, rengeteg emberrel kommunikál. Ez a családi életére is igaz?

Érdekes, hogy otthon kimondottan zártan élünk, egy-két évtizedes baráton kívül nem szoktunk vendéget hívni. Csak a színház van. Külföldi útjaink során is mindig elmegyünk színházba, bárhol legyünk. Így láthattuk már héberül az Othellót, a Shrek Musicalt portugálul, lengyelül Molière-t. Valószínű, hogy a gyerekek is követnek majd bennünket, Benedek már rendez, ő elemző, gondolkodós típus, mint édesapja, Illangó viszont hozzám hasonlóan nagyon impulzív, rengeteget olvas. Vagy szerepelnek a saját készítésű darabjainkban, vagy besegítenek a színházi estjeinkbe.

A színházcsinálást nem lehet túlzásba vinni?

Mindig, mindent túlzásba viszünk. Nem ismerjük a megalkuvás fogalmát, így folyamatosan kilépünk a komfortzónánkból. Volt olyan, hogy bemutató előtti három nap alatt összesen nyolc órát aludtunk, és egy falatot sem ettünk, eszünkbe sem jutott. Akkor már mi is éreztük, hogy ez függőség. Folyamatosan emeljük önmagunk előtt a tétet. Megtanultam, hogy nem lehet megállni, mert aki megpihen, az automatikusan lemarad. De az az igazság, hogy nem is akarunk pihenni. Ez olyan lenne, mint amikor a gyereknek azt mondják: eleget játszottál, pihenj egy kicsit. Érdekes, amikor a pihenés napjai következnek, rendszerint lebetegszem, azt hiszem, ilyenkor a semmittevésbe betegszem bele.

Mintha az élete egy jól összevágott trailer lenne. Hogyan lehet ennyi energiát folyamatosan jól fókuszálni?

A színháztól tanultam. A színpadon csak a jelen számít, és ez az életemben is így működik. Azt élvezem mindig, amit csinálok és ott, ahol vagyok. Egy mantrám van, ha az élet közbeszól: megkérdezem magamtól, hogy az adott helyzet két év múlva is probléma lesz-e? Ha úgy gondolom, hogy nem, akkor egyszerűen nem foglalkozom vele. Számomra például az is teljesen mindegy, hogy három vagy háromezer ember elé kell kiállnom, azt tapasztaltam ugyanis, hogy az őszinteség, a közvetlenség a legegyszerűbb út, sőt, ha vállaljuk az esendő oldalunkat, a nézők még hálásak is érte. Semmit nem csinálok, amihez nincs kedvem, és ezt a családomban mindenki elfogadja. A gyerekek magántanulók, mi tanítjuk őket, és ennek ellenére, vagy talán épp ezért nagy fegyelemben, megértésben, elfogadásban és nagy szeretetben élünk. Együtt megélve mindent, elválaszthatatlanul.

Szakál Adrienn

Ezek is érdekelhetik