Vállalhatatlan vicceket is gyűjt a debreceni születésű humorista

A debreceni születésű Elek Péter 2016-ban tűnt fel a stand-up comedy világában, azóta a Dumaszínház és a Showder Klub állandó fellépője. A 26 éves humorista idén a Campus Fesztiválon is fellépett, nemrégiben pedig visszaköltözött a cívisvárosba. A kezdetekről, a hazai stand-up helyzetéről és a humoristalét mindennapjairól beszélgettünk a szóforgatóval.

Mikor kezdtél el komolyabban foglalkozni a humorral?

– Mindig is imádtam a humort, lenyűgözött. Gimnáziumban az órákon nem arra figyeltem, amit a tanár mondott, hanem vártam, mikor vesz levegőt, hogy egy egyszavas poént gyorsan közbeszúrhassak, s nevessen az egész osztály. Ekkor jöttem rá, hogy nagyon vonz ez az egész verbális alapú humor. 2008-ban jött a Showder Klub, akkor szembesültem azzal, hogy van stand-up comedy, ahol én beszélek, és nem kell a tanárhoz igazodni. 2016-ban jelentkeztem a Magyarország, szereplek! tehetségkutatóra, ott kezdődött minden, benne is ragadtam.

Milyen volt a fogadtatás? Hiszen újoncként kerültél be egy jól összeszokott gárdába.

– A Showder Klubnál és a Dumaszínháznál is pozitív volt a fogadtatás. Mindannyian az új generációs stand-upot követjük, ugyanarra a vonatra szálltam fel, csak ők már régebb óta tartózkodnak rajta. Néhány éve újoncok voltunk páran, azóta viszont sok közös fellépésünk volt, most már együtt ötletelünk.

Mennyit kellett készülnöd a legelső fellépésre, illetve most hogyan zajlik a felkészülés?

– A tehetségkutatóban ötperces műsorral kellett előrukkolnom, de akkor az még nagyon nagy feladatnak tűnt. Az is volt. Nem aludtam már egy héttel előtte, nagyon izgultam. Felmondtam otthon ezerszer a szöveget, kimentem az erdőbe is gyakorolni. Soha nem izgultam annyira, mint az első fellépés előtt, azóta ez már mérséklődött. Folyamatosan írok, tele van a telefonom jegyzetekkel, amit ha valaki végighallgatna, akkor valószínűleg elmegyógyintézetbe zárna. Egész nap agyalok. Otthon felírom azokat a dolgokat, amiket látok és hallok, majd kidolgozom ezeket a témákat. Ismerősöktől megkérdezem, hogy szerinted ez és ez vicces, vagy egyszerűen csak bedobok egy sztorit és figyelem a reakcióját. Ha nevet rajta, akkor elhatározom, hogy a színpadon is érdemes lenne kipróbálni. Van olyan is, hogy egy-egy poént nem tesztelek senkin sem, csak simán kipróbálom élesben.

Kinek a véleménye számít? A barátaidé, a kollégáidé vagy a közönségé?

– Mindig a közönség véleménye a döntő. Mielőtt színpadra viszek egy-egy poént, a kollégáimon próbálgatom leginkább. Van egy körülbelül tíz főből álló kontrollcsoportom is, amiben olyan barátaim vannak, akiknek megbízom az ízlésében. Ők tudják, hogy benne vannak ebben a kontrollcsoportban, tehát tisztában vannak azzal, hogy nem őrültem meg, amikor hajnal kettőkor küldök nekik egy hangüzenetet, amiben megkérdezem: szerinted a cicák miért nem csóválják a farkukat. Tudják, hogy nekem ez fontos, megértik, elfogadnak, és visszajeleznek.

Tehát tulajdonképpen a nap 24 órájában dolgozol, és az előadásaidra készülsz.

– Igen. Nagyon élvezem és nagyon szeretem. Eddig is ezt csináltam, csak most már hivatásszerűen.

A hétköznapokban a környezeted felől elvárás az, hogy vicces legyél? Neked kell a társaság középpontjában állni?

– Nem. Akik ismernek, nem csak azért szeretnek, mert vicces vagyok. Szeretek a középpontban lenni, de azt sem bánom, ha más tölti be ezt a szerepet. Nevetni szeretek, és jól érezni magam. Ha van a társaságban valaki, aki sztorikat mesél, és nagyon vicces, akkor isten őrizz, hogy én kivegyem a stafétabotot a kezéből. Az a lényeg, hogy röhögjünk, ha senki nem mond poénokat, akkor kénytelen vagyok én csinálni a bulit.

Milyen most a stand-up megítélése hazai viszonylatban?

– Szerintem nagyon jó. Humorra mindig van igény, jó és minőségi humorra pedig pláne. Azt látom, hogy az emberek szeretnek előadásokra járni, nagyon sokan váltanak jegyet stand-up előadásra. Magyarországon még fiatalnak számít ez a műfaj, Amerikában jóval korábban kezdődött. Mivel ma már annyira digitális világban élünk, és mindenféle online tartalmat fogyasztunk a közösségi oldalakon, ezért az emberek egyre jobban szeretik a fizikai dolgokat. Nemcsak meg akarnak nézni egy videót, hanem élőben is szeretnék látni az embert. Ebbe a kategóriába tartozik a stand-up is, ezért sokan járnak előadásokra.

Hova futhat még ki a stand-up itthon? A televíziós műsor és az előadások után van még hova fejlődni?

– Kiss Ádámnak most volt az önálló estje, ami a tv-ben is lement. Ez egy fontos mérföldkő. Jó jelzésértékű dolog, hogy főműsoridőben volt egy stand-up két órán keresztül. Ez azt bizonyítja, hogy van rá igény, ilyenekből kellene minél több. Remélem, egyszer nekem is lesz önálló estem, ezért dolgozok.

Kikacsintások, aktuálpolitikai témák is előkerülnek az előadásokban. Mennyire félő, hogy veszi ezt a közönség?

– Mindig igyekszem, hogy inkább vicces legyek, mintsem mondjuk bántó. Abban bízok, hogy ha valakinek erősebb a humorérzéke, mint a pártfanatizmusa, akkor nincs gond.

Követed a külföldi stand-uposokat?

– Nagyon keveset. Az amerikaiak közül Louis C.K.-t szeretem. Próbáltam magam rászoktatni a többiekre is, mert tényleg rengetegen vannak, de nagyon kevés, akiket igazán szeretek.

Mi a különbség a magyar és az amerikai stand-up között?

– A nyelv (nevet). Az amerikai stand-up sokkal belemenősebb, sokkal bevállalósabb, ott olyan poénok repkednek, amiért itthon beperelnék a csatornát. A közönség is bevállalósabb, nyilván az ingerküszöbük már máshol van, hiszen ott több évtizede megy ez a dolog, hallottak ezt-azt. Amerikában akár az abortuszos poénok is beleférnek, amik ugyan erősek, de viccesek. Itthon ha valaki ilyeneket kiejtene a száján, abból már kollektív hiszti lenne.

Érzitek vagy egymás között beszélitek meg, meddig mehettek el, hogy az ne legyen sértő vagy közfelháborodást keltő?

– Egymás között próbáljuk belőni, mi az, amit még mondjon a másik a színpadon. Tíz percig nagyon röhögünk egy-egy morbid poénon, de megmondjuk egymásnak, hogy ezt már inkább ne vidd a színpadra. Nekem van egy vállalhatatlanviccek.doc a gépemen, oda gyűjtöm ezeket, hátha még egyszer jó lesz. Én egyébként egy kicsit meredekebb dolgokat is szoktam színpadra vinni, igyekszem kitolni a határt, ameddig csak lehet. Van egy hitleres Auschwitz-blokkom, amin egyébként az emberek nagyon nevetnek, sőt mondtam ezt már holokauszttúlélő-leszármazott ismerősömnek, és ő is röhögött rajta. Mi is érezzük, ha valami már sok lehet a közönségnek, csak én kattant vagyok. De nem csak mi, stand-uposok szeretünk morbid, betegebb témákon nevetni, szerintem ezzel minden ember így van. Mindenki nevet durvább dolgokon is baráti társaságban, csak nálunk ott van a csábítás, hogy esetleg ezt el lehetne mondani emberek előtt is a színpadon.

Kiss Dóra