Felismerni az itt és most pillanatát

A bábszínházhoz első alkalommal került Debrecen Város Nívódíja, mellyel Önt tüntették ki nemrég a társulat évadzáró ünnepségén.

Nem számítottam az elismerésre, de büszkeséggel töltött el, hogy a bábszínházam és a város vezetése elismeri a szakmai tevékenységem. Csaknem két évtizede dolgozom a bábszínházban. Az Ady Endre Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán érettségiztem, majd jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre, de mivel nem vettek fel, tanító–kommunikátor szakon végeztem Debrecenben. Azt biztosan tudtam, hogy színházzal szeretnék foglalkozni, és amikor egy évig Ebesen tanítottam néptáncot, a gyerekekkel való kapcsolatom is megerősödött. A Vojtina 2002-ben hirdetett bábszínészképzést, ahová jelentkeztem, és úgy alakult, hogy bár a képzés elmaradt, feladatot és helyet kaptam a teátrumban.

A bábszínházi játék egy ideje túlmutat azon, hogy bábukat mozgatunk egy paraván mögött. Mi áll mögötte még?

Az elmúlt 15-20 évben a bábmozgatáson kívül már a testjáték is nagy szerepet kap. Az előadás összetett figyelmet igényel, mivel teljes alakban látható vagyok a színpadon, és nem tehetek meg bármit. Erős testtudattal kell tudnom létezni a játéktérben, elsősorban azért, mert közel vagyunk a közönséghez.

Ezzel a közelséggel több reakció is eléri a színészeket tudván, hogy a gyerekek a legőszintébb közönség?

Más típusú közönség. A felnőttek végigülnek egy előadást úgy, hogy uralják reakcióikat, míg a gyerekek felszabadultabban reagálnak, kommentálnak. Ez az elő­adás dramaturgiáját, szövegét nem változtatja meg, de lehetőséget teremt arra, hogy az ott lévő gyermekközönséggel egymásra hangolódva, közösen lélegezve, együtt éljük meg az előadást. A reakciók befogadásához és reflektálásához folyamatosan éber figyelemmel kell jelen lennünk a játékban. A figyelem megtartásához hangerőn, dinamikán, egy-egy gesztus erősségén tudunk finoman változtatni.

A kezdetekre visszatekintve látszanak fontosabb mérföldkövek?

Nem gondolkodom mérföldkövekben, inkább a folyamatos fejlődés, az egymásra épülő tapasztalás fontos számomra. Minden előadás egy-egy újabb kihívás, legutóbb ilyen volt a Marék Veronika Csúnya kislány című meséjének színpadra állítása. Nagy kihívás volt. A Marosvásárhelyi Egyetem bábszínész mesterszakán végeztem. A Csúnya kislány eredetileg a vizsgamunkám volt. Ott azt kérték, hogy a díszleteket, a ruhákat, mindent egyedül készítsek el, amit meg is csináltam, de a vojtinás előadás már képzőművészeti világában változott, Láposi Terka segítségével izgalmas képi világot sikerült teremteni.

Szigorú önmagához?

Igen, a próbák és az előadások során is. Minden pozitív vagy negatív visszajelzésnek nagyon örülök, mivel abból tudok tanulni. Érzékelve azt, hogy mik a reakciók, akár szóban, akár írásban, segít, hogy merre lehet még továbbvinni. Az idők során meg kellett tanulnom, hogy éber maradjak, hiszen egy nap alatt gyakran két-három előadásban is játszom. Ehhez az kell, hogy át tudjam lendíteni magam az esetleges holtpontokon.

„Mindig arra gondolok, hogy ezek a gyerekek ma először, és lehet, hogy egyetlen alkalommal látják a darabot. Fontos az »itt és most« felismerése.”

Előfordul természetesen, hogy fáradtabb vagy dekoncentráltabb vagyok, és nem úgy sikerül a játék, ahogyan szeretném, de meg kellett tanulnom továbblendíteni magam a holtpontjaimon, illetve megtapasztalnom, mit kell olyankor tennem, amikor erősödik egy fáradtsághullám.

Önnek mit jelent tisztelni a közönséget?

Az alkotási folyamat élménye mellett a közönség a másik fontos tényezője az előadásnak, hiszen nekik szól, amit létrehozunk. Ezért tartom és tartjuk fontosnak a közönséggel történő azonnali kommunikációt. Ahogy megérkeznek a fogadóterünkbe, találkozunk, beszélgetünk a gyerekekkel, pedagógusokkal, vasárnaponként a szülőkkel. A közvetlenség tapasztalatunk szerint oldja a hozzánk érkezők esetleges feszélyezettségét, nekünk, játszóknak pedig teret és lehetőséget ad közönségünk állapotának, kedvének, hangulatának, a csoportok dinamikájának megtapasztalása.

Hogyan töltődik fel lelkileg, szellemileg a két évad között?

Ha nyár, akkor nyaralás... Illetve a közelmúltban volt egy nagyon izgalmas kooperációnk a Modemmel; egy összművészeti tábort vezettünk. A napokban pedig – most már ötödik éve – a Bátor Táborban kezdek önkéntes munkát. Ezt az élményterápiás tábort krónikusan beteg fiataloknak szervezik meg minden esztendőben Hatvanban. Daganatos kamaszokkal játszom, kézműves-foglalkozásokat tartok a gyakran súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek, olykor haldoklóknak. Évről évre csodálatos felismerni, mennyire bölcsek ezek a fiatalok, milyen őszintén és letisztultan látják az életet, és mennyire nyitottak az örömre. Szeretek velük, közöttük lenni, mivel én is ebben hiszek: az élet adomány, örömmel érdemes élnünk.

SZD