Egy kis pincében kezdte, mára a debreceni vasipar megkerülhetetlen alakja lett Kiss Attila

Bár a vaskorszak kezdetét a történettudomány a Krisztus előtti 12. századra teszi, régészeti leletek bizonyítják, hogy már ötezer évvel ezelőtt is ismerte az ember a vasat. A ma embere pedig létezni sem tudna vas nélkül, és nem azért, mert a szervezetünkben vas híján az oxigén nem jutna el a sejtekig, hanem azért, mert szinte mindennek, amit nap mint nap kézzel megfogunk, köze van a vashoz, még akkor is, ha az anyaga éppen nem tartalmaz vasat, mint mondjuk egy műanyag pohár, kilincs, telefontok vagy sebességváltókar az autóban. Mert minden egy pozitív vagy negatív szerszámból készül.

Gyakran halljuk, hogy a kkv-k (kis- és középvállalkozások) mennyire fontos szerepet töltenek be a magyar gazdaságban, és amikor belépünk Kiss Attila Bartók utcai üzemébe, rögtön az az érzésünk támad, hogy a magyar gazdaság egyik motorjának vagyunk belső szemlélői. Esztergálnak, forgácsolnak, hegesztenek, vagy éppen modern, számítógéppel programozható gépekkel operálnak. Tősgyökeres debreceni vállalkozás ez.

Pincéből a BMW-ig

– A villamosipari szakmában tanultam, szerelőként végeztem, majd a technikusira jártam, amikor megismerkedtem a későbbi feleségemmel, így – mondhatni – ez a kapcsolat késztetett a váltásra. A leendő apósom ugyanis a Mezőgépnél vezette a szerszámkészítő üzemet, és egy idő után elérkezettnek látta az időt, hogy saját lábra álljon, csakhogy akkoriban nagyon nehezen lehetett iparos engedélyhez jutni. Végül ő megkapta az engedélyt, de nekem így már nem adtak, ezért több évig úgynevezett téeszbedolgozóként alkalmaztak, ami azt jelentette, hogy a bevétel bizonyos százalékát le kellett adni az adott téesznek, amelynek egyébként semmi köze nem volt szerszámkészítéshez.

Apósom hat évet várt egy 1500-as Zsigulira, de nagy szívfájdalommal rögtön eladta, hogy megvehessünk egy váltó nélküli esztergagépet. Beépítettünk egy UAZ-váltót, és így tudtunk elkezdeni dolgozni. A következő komoly befektetésünk egy régi, kiszuperált harántgyalugép volt; bizonyos munkákat már azzal is el tudtunk végezni. Marógépről akkor még nem is álmodtunk! – idézi fel nevetve a kezdeti megpróbáltatásokat Kiss Attila, nevezetesen azt, honnan jutott el odáig, hogy ma már a városban letelepedő multinacionális óriásvállalatok beszállítója, mert a több százmilliós gépparkkal minden igényt kielégít, ami a szerszámkészítő szakmában képződik. Nemrég éppen a BMW-gyár kivitelezőjének képviselője járt komolyabb megbízással az irodájában.

– A fejlődés maga már nem volt olyan érdekes, mint a kezdetek. Egyre bővültek a lehetőségeink, kinőttük az Egyetem sugárúti pincét, átköltöztünk a Bartók Béla utcára, a világ végére, a tanyára, ahogy mondták, hiszen mellettünk akkor egy kukoricaföld volt. Itt már két garázsban tudtunk dolgozni, aztán tovább bővültünk. Előbb volt kész a műhely, hogy termelni tudjuk, csak utána tettük rendbe a házat. Egy idő után már ez a műhely is kicsinek bizonyult, ezért az ipari parkban egy csarnokot vásároltunk, azt is belaktuk. Közben apósom a kora miatt rám ruházott mindent, a feleségem pedig feladta a pedagógusi állását, és az irodavezetőm lett. Manapság már hőkezeléssel is foglalkozunk egy bérleményben, amit még fejleszteni szeretnék, többek között egy vákuumkemencével – avat be vállalkozása kiteljesedésébe Kiss Attila.

Megbecsüli az alkalmazottait

Felvetjük neki, az a hír járja, hogy jó munkaadó, vagyis anyagilag is elismeri a munkavállalóit, mire azt feleli, bárcsak jobban meg tudná fizetni őket, mert megérdemelnék. Kiemeli, egyik recesszió, válság vagy infláció alkalmával sem küldött el senkit, és erre büszke. Rosszallását fejezi ki, ha bárkitől azt hallja, „eltartasz harminc embert”.

– jegyzi meg némi indulattal a hangjában, majd rátér arra, hogy összeszokott, profi szakemberekből álló gárda az övé, sokukkal évtizedek óta együtt dolgoznak, munka után pedig együtt buliznak, névnapoznak, születésnapoznak, de sajnos már temettek is el több kollégát.

A szakmai utánpótlásra terelem a szót: arra jutunk közös megegyezéssel, hogy a fiataloknak – tisztelet a kivételnek! – két bajuk van a munkahellyel: a munka és a hely. Ennek sajnos fele sem tréfa, Kiss Attilának ugyanis több rossz tapasztalata van a fiatalokkal, mint jó. A képzettség és a morál… Ezt inkább hagyjuk – mondja.

Végül az utódlásról kérdezem. Vegyes érzése támad. Szeretné, ha a két fia lépne örökébe, egyikük, a nagyobb, Bálint ma már a jobbkeze a vállalkozásnál, a fiatalabb, Bendegúz azonban a saját útját járja, de legalább ugyanebben a szakmában, ő is egy vasipari vállalkozást vezet.

– Büszke vagyok rá, ugyanakkor remélem, hogy majd egyszer visszatalál, hiszen ki másnak adnám át azt, amit felépítettem hosszú évtizedek alatt, mint a két fiamnak – mondja kissé elérzékenyülve, majd – immár széles mosollyal az arcán – az önös érdekét sem rejti véka, vagyis esztergagép alá: