Az újszülöttől az aggastyánig, a születéstől a temetésig minden élethelyzetben kísérek embereket

Bukáné Zakar Zsuzsanna csaknem három évtizede lelkész és hitoktató Ebesen, feleség, három felnőtt édesanyja és egy kisbaba nagymamája. Templomot épített, keresztel, esket, temet, mindennapjai része az élet körforgása. Nemrég arról kérdeztem, hogy halandó emberként beleszédülhet-e ebbe az is, aki Isten szolgálatába állt, és mit csinál, amikor nem lelkész, ha egyáltalán van ilyen. Mint megtudtam, nincs, de erről majd később. 

Jó szót adni és kapni 

Egy lelkésznek mindig közvetlennek, érthetőnek, kedvesnek és megértőnek kell lennie

– szögezi le először, amikor arról faggatom, hogy számít-e a visszajelzés annak, akinek fél élete a szószéken, fele közvetlenül az emberek között telik. Meggyőződése, hogy az Isten igéjét a másik ember helyzetéhez kell kapcsolni, ez a lelkészi munka egyik legfontosabb kulcsa. Emiatt is készül minden szolgálatára úgy, hogy érezzék a keresztelő családok, a házasulandók és a gyászolók is: az adott ige személyesen nekik szól, és nem a tavalyi, leporolt gondolatait hallják. 

– Nagyon jó, amikor visszacsatolást kapok tanításkor, a vigasztalás vagy a vasárnapi igehirdetés után, mert azt jelenti, célba ér, azaz eljut az emberekhez az igehirdetésem vagy az útmutatás – jegyzi meg. Legutóbb egy gyászolótól kapta meg ezt a jelzést, aki szerint Zsuzsa „szívből beszél”, majd a hittanos kamasz tanítványai fejezték ki magukat hasonlóan: „Zsuzsa néni The Best”. Ezekben a visszajelzésekben három évtized munkája van, és nem az adott pillanatnak, hanem magának a folyamatnak, közeli ismeretségnek a gyümölcse ez. Ahogy az ebesiek lelkipásztora mondja: ilyenkor tudja az ember, hogy jó úton halad és működik, amit képvisel. 

A hitelesség vértje 

Édesanyja a rendkívül finom, érzékeny lelki alkatával mindig minta volt Zsuzsa számára. Nagyon jó anyuka volt, igazi szolgáló életet élt, és utólag körvonalazódott igazán, hogy mindig alárendelte magát. 

Alázat kell ahhoz, hogy nyitott legyek, odahajoljak a másikhoz, hiszen, ha valaki magával van tele, akkor csak magát tudja kifejezni

– magyarázza, már biztosan tudom: bennfentesként. Apja egyszerű, falusi ember, aki józan paraszti ésszel, szókimondóan, lényeglátóan látta és fogalmazta meg a dolgokat. Hiánycikk, hogy merjük nevén nevezni a dolgokat, őszintén beszélni és nyíltnak lenni, pedig működik. A férje és a három, már felnőtt gyereke azt szokta mondani, hogy „hisznek neki”. – Nem vagyok képmutató, ugyanazt képviselem otthon és a szószéken, itt is, ott is merek a humorral élni – feleli, amikor arra, hogy más-e a konyhában és a templomban hirdetni az igét. 

Pelenkázás és templomépítés 

Tizenöt évesen fogalmazódott meg benne, hogy teológiát tanuljon, de akkor még csak annyi körvonalazódott, hogy az Isten dolgával szeretne foglalkozni. A lelkészi pálya képzeletbeli kapui évekkel később, az egyetemen nyíltak meg előtte. Az öt év alatt férjhez ment, sőt, mire a záróvizsgákig ért, két gyermek édesanyja is lett. Nem volt sima út, de minden ilyen állomás abban erősítette meg, hogy viszi, csak viszi előre az Isten. „Emberé a munka, Istené az áldás”: a Szentírás szavai az ő életében is beigazolódni látszottak. 

Türelmet tanult például akkor, amikor a két pici gyerekkel otthon volt, míg mások munkába álltak a diploma után, de később megkapta azt, hogy a saját falujában templomépítő lelkészként kezdjen pályakezdőként, nőként, fiatalon. Templomépítés közben megszületett a harmadik gyermek, de áldás természetesen az is, hogy az idén 25 éves templomban ma is egyre fiatalodó közösség, egyszóval élet van. 

A lelkipásztori munkát nem tudja másképp elképzelni, csak eleven érzelmi kötődéssel. Erősnek lenni nem mindig könnyű, a világjárvány óta felértékelődött a lelkigondozói munka, de ilyen jellegű, támogató beszélgetés kerekedhet ki akkor is, amikor csak a patikába indul el otthonról, és találkozik a helybéliekkel.

Felelősséget és mindenek előtt végtelen szeretetet érez a nyája iránt, épp ezért úgy érzi, elsőként pásztoruknak, nem pedig a terheken kölcsönösen osztozó barátjuknak kell lennie.

Zsuzsa szavait olvasva azt gondolhatnánk, hogy magányos szakma ez, de mint minden, hittel élő ember, ő is keresett, majd talált megoldást. Reggel és este imanaplót vezet, telefonos applikáció segítségével gyakorolja az angolt, heti három-négyszer futócipőt húz. 

Egy évvel ezelőtt, 54 évesen kezdett el futni, és mint mondja, sok mindent megtanult magáról. Például azt, hogy a test-lélek-szellem egysége nem szétválasztható, míg úton van, ötleteket és kreativitást kap, emellett könnyebb rendeznie a felgyűlt gondokat is. 

Az újszülöttől az aggastyánig, a születéstől a temetésig minden élethelyzetben kísérek embereket, ami a szellemi-lelki felkészülésen kívül fizikai megmérettetés is, legyen szó kánikulában vagy jégesőben megtartott temetésről

– fejti ki. Nem is csoda, hogy Zsuzsa hóban, fagyban, esőben sem mond le a kilométerekről, hiszen, mint megjegyzi, a Szentírás is tele van „futós és ökölvívós” hasonlatokkal. 

Eleven kapcsolatok 

Azzal, hogy nemrég nagymama lett, megtapasztalta, milyen úgy kötődni egy gyerekhez, hogy nem a sajátja, és ezzel nem akkora a felelősség sem, mint anyaként. A régi emlékek felidézéséé, a babusgatásé és a feltöltődésé az unokával és az egész családdal töltött idő. Néha azonban a klasszikus pihenésé a nappali: jöhet egy film a Netflixen és hozzá a kihagyhatatlan rágcsálnivaló. 

Mindig aktívan részt akart venni a gyerekei életében, ahogy most is a hittanos fiatalokéban. Szeretek képben lenni – mondja. (Magamban hozzáteszem, persze, hogy szeret, mivel nála ez is csak az odahajlás, a tevékeny szeretet része.) 

Éppen ezért ne lepődjön meg senki, ha a lelkipásztor kezében Biblia helyett Harry Potter-kötetet lát, vagy a Bartók rádió helyett toplistás sláger szól az autójából.

Mégiscsak lehetséges háromszázhatvan fokban élni. Ez volt az első gondolatom, amikor néhány napja elbúcsúztam Zakar Zsuzsától. A kulcsa az a középpont, ami minden terhet szeretetté konvertál, fegyvere az éleslátás, a tiszta beszéd, az egyenes, a mellékvágányok nélküli emberi közelség.

Szakál Adrienn