Sokszor az intuíció mutat helyes irányt

Debreceninek érzem magam, de meg kellett küzdenem azért, hogy ez így legyen

– vallja Porkoláb Gyöngyi, aki noha Nyíregyházáról származik, a cívisvárosban megannyi kezdeményezés fűződik a nevéhez. Amikor arról kérdezem, mit jelent neki Debrecen és a debreceniség, viccesen fogalmazva azt mondja, ő amolyan „gyüttmentnek” számít, ám komolyra fordítja a szót, amikor arról beszél, nem adta magát könnyen a város, de megszerette, és bízik benne, ez az érzés mára már kölcsönös. Jelenleg a Debreceni Campus Nonprofit Közhasznú Kft. társadalmi-kulturális mediátoraként tevékenykedik és saját vállalkozását építi. Legutóbb egy debreceni nőket bemutató kiadványt szerkesztett.

Mit jelent számára a hivatása?

Megtalálni, hogy vajon miben vagyunk jók, mit szeretünk csinálni, miben tudunk a világ javára tenni fontos, de nem is olyan könnyű dolog. Ezek felismerése mellett nagy kérdés, hogy a környezetnek, a piacnak is szüksége van-e rá, ha igen, miként.

Ha ezek összeérnek, na, számomra az jelenti a hivatást.

A „Válj saját életed vállalkozójává” egy nemzetközi iskola szlogenje, de nagyon érdekes kihívás mindannyiunknak.  Jelenleg a Campus Kft. feladatai mellett a saját vállalkozásomat építgetem, amelyben olyan dolgokat tudok csinálni, amely kapcsán nap mint nap hasznosnak érzem magam. Társadalmi és kulturális mediátorként projekteket, ötleteket, márkákat segítek. Jó érzéssel töltött el pár éve annak a felismerése, hogy fontos számomra mások segítése, legyen szó a kultúra, a művészet vagy az életvégi gondozás helyzetének javítása érdekében. A mediáció feladata mindig egyfajta közvetítés a felek között, az egyezségre, a jóvátételre kell törekedni. Az, hogy szakmai tapasztalatommal tudok segíteni, és erre igény van a piacon is, talán a legjólesőbb visszaigazolás és elismerés számomra.

Felsorolni is nehéz lenne, mennyi kezdeményezés, esemény fűződik a nevéhez. Honnan nyeri az erőt, energiát mindehhez?

Azt az energiát, amiről talán beszélsz, egyrészt hozom a szüleimtől, nagyszüleimtől. Két fantasztikus ember az édesanyám és az édesapám. Mindketten orvosok, ők is egy segítő szakmát választottak. Sok erőt ad a hospice palliatív ellátásban végzett munkám, ahol az egészségügyi ellátórendszerben tevékenykedők, a távozó betegek és hozzátartozóik adnak hihetetlen belső erőt számomra. Mindezek mellett talán örökmozgó vagyok, aki persze lemerül néha, és „töltőre” kapcsolja magát, ilyenkor igazi feltöltődést jelent barátokkal lenni, jókat beszélgetni, no és a gyerekeimmel mozizni.Előfordul mindenkivel, hogy elfárad, képletesen, „visszahúz a fotel” – ez velem is meg szokott történni –, de minden pillanatban dönthetünk; úgy, hogy ülve maradunk – és az is a mi döntésünk, és sokszor az a jó döntés – vagy úgy, hogy felállunk, és haladunk tovább. Sokszor pici, apró dolgokban is érezzük ezt, akár egy reggeli ébredésnél. „Addig kezdj hozzá a nehéz dolgokhoz, amíg könnyűek” mondás mellett nehéz döntési helyzetekben egyszerűen csak visszafelé számolok magamban 5-től 1-ig.

Nagyon sok rejtett energiánk van, érdemes ezeket a belső erőforrásokat felismerni és használni, persze jól ismerni a saját határainkat is.

Milyen értékeket hozott magával a szülői házból?

Szerencsés vagyok, mert mérhetetlen szeretet, figyelem és odaadás vett körül minket gyerekkoromban. Édesanyámtól, aki kedves, okos, érzékeny, figyelő gyermekorvos volt, az intuitív megérzések jelentőségét tanultam meg. A szüleim megtestesítették a szakmaiságot és az elhivatottságot. Ha éjszaka beteghez kellett menni, ha hétvégén a frissen operált beteggel gond volt, rájuk mindig lehetett számítani. Mindketten nagy felelősségtudattal és kellő szenvedéllyel dolgoztak. Ez a belső szikra az, ami nekem ma is mintát ad. Ha felfedeztük magunkban, nem szabad hagyni, hogy kialudjon. Szüleim mindig igazodási pontot jelentettek, féltettek, de hagytak szabadon kibontakozni, mondjuk nem volt könnyű dolguk velem.

Életünk derekán – vagy most divatos ezt B oldalnak hívni – elgondolkodhatunk, hogy hol tartunk az életünkben. Édesanyám mindig az elégedettség keresésére tanított. Elértük-e azt, amire vágytunk, és észrevesszük-e, melyek az igazán fontos dolgok az életben. Megtervezzük-e, hogyan akarjuk életünk utolsó harmadát élni, hiszen akkor is kell, hogy hasznosnak érezze magát valaki, és tudjon célokat találni.

Bárhogyan is boncolgatjuk, a legfontosabb érték, amit kaptam a szüleimtől talán az, hogy a gyerekeinkbe fektetett szeretet és elfogadás a legfontosabb az ember életében, fogadjuk el egymás szükségleteit, szülő a gyermekét, gyermek a szülőét. Érezzük, hogy számíthatunk egymásra.

A szülein kívül a nagymamája is fontos szerepet töltött be az életében, ez kiderül a blogbejegyzéseiből is.

Óh, igen! A nagyika egy „nagyon gyönyörűen” nagymamám volt, ez volt a szavajárása. Miután meghalt, folyamatosan olyan jeleket kaptam az életben – és mindenféle misztikusság nélkül tudom ezt mondani –, amelyek kijelöltek bizonyos utakat számomra. Gyógyult betegként, kiújult daganatos betegként veszítettük el. Akkor nem igazán tudtam, hogy egy daganatos beteg min megy keresztül, orvos szüleim sem vontak be ebbe akkor. Amikor kórházba került, sokszor olvastam neki az ágya mellett. Aztán egyszer kérte, hogy vigyem be neki otthonról a kikeményített kispárnáját. Évekkel később, amikor először találkoztam a hospice-szal, jöttem rá, hogy ott ő azt üzente ezzel a kéréssel, hogy úgy akar meghalni, mintha otthon lenne. Megrázó élmény volt ez a felismerés. 

Amikor a Méltóság Mezeje program ötletével megkerestek, egyértelmű volt, hogy nekem ezzel dolgom van, és hittem abban, hogy másokon tudok, tudunk segíteni. 

A női egyesületünk, jelenleg CSAK Design Kör Egyesület alapítását is utólag küldött üzeneteként éltem meg. Halála után pár évvel egy nagytakarítás közben esett le a polcról Linda Dillow Nőnek születtél című könyve, amiben ott volt az első oldalon: „első szülött kisunokámnak”. Nem is emlékeztem erre a könyvre. Érdekes, hogy ezután egy hónappal Debrecenben, a Főnix Csarnokban tartott előadást az író a nőkben rejlő belső erőről. Akkor is feltettem magamnak a kérdést: van-e ezzel dolgom? Huszonharmadik éve működik ez a szervezet, az élet azt igazolja, van.

Mi miatt kerül a nőkre a fókusz a munkásságában? Úgy érzi, a nők kevésbé megbecsültek, mint a férfiak?

Az emberi sorsok, a női sorsok érdekesek számomra, Szabó Magdától Kis Piroskáig, kíváncsi természet vagyok. A nők és férfiak megbecsülése örök kérdés, és nyilván nem fekete és fehér a helyzet, sokféleképpen lehet elemezni. Személyesen nem éltem meg ezzel kapcsolatos megkülönböztetést, talán mert a megközelítésem mindig az egyenrangúság volt, mindig fontos volt számomra a kölcsönös tisztelet és figyelem, ami megillet minden embert, nőt és férfit egyaránt. No persze ezzel vissza is lehet élni a magánéletben és a munka világában is.

Ha az ember megtalálja, hogy miben jó, hinnie kell magában annyira, hogy ki tudjon állni magáért.

Ha erre gondolsz a kérdésfelvetésnél, akkor ebben segíteni szép küldetés; támogatást adni a tudatos tervezés, az intuitív megérzések megélése terén, és önbizalmunkat erősítve akár megtanulni nemet mondani. Talán elég nagy kihívás is.

A mindennapokban is tervező típus?

Igen, én ebben nagyon hiszek. Reggel mindig tervezéssel indul a napom, nem csak a napi programmal kapcsolatban. Fontos, hogy megtanuljunk bizonyos vágyakat megfogalmazni, különben bedarálnak a hétköznapok. Van egy szokáskövetőm, amiben van legalább 15 tétel, amelyből látom, hogy 5-6 dologban nehezebb változtatni. Például 23 óra előtt lefeküdni, ezen még dolgozom. A gyerekek mellett a tudatos tervezés különösen fontos kapaszkodót jelent, enélkül könnyen szétcsúszhatnak a dolgok.

Ha már tervezés, a Szabó Magda PlanAll tervező például ebben is segíthet. 

Igen, remélem. A PlanAll egy éves tervező (tematikus naptár). Hálás vagyok a kiadónak, hogy partner volt abban, hogy készítsünk egy éves tervezőt Szabó Magda gondolataival. Mivel a célcsoport dominánsan nőkből áll, ezért az volt az ötletem, hogy nők történetein keresztül tervezzünk hetente Szabó Magdával. Szabó Magdához sokan kötődünk sokféle módon. Személyesen is ismertem őt, mindig tanított, nagyon sok mindenkinek tudott adni akár személyesen, akár a regényei, azok karakteri, vagy versei által. Így állt össze a PlanAll 2022 Szabó Magda naptárkönyv, amelybe a mindennapi kultúrát és a női szemléletet Szabó Magda révén csempésztük bele 56 nő történetei révén. A fogadtatása pedig a folytatásra ösztönöz.

Majd jött a Csak példakép(p) album.

A valódi értékek felismerése a mai instant, TikTok-világban különösen fontos. A Csak példakép(p) könyvünk ennek a jelenségnek próbál tükröt mutatni. Régóta érlelődött bennem, hogy hogyan lehetne Debrecent és a debreceniséget embereken, az ő megélt történeteiken keresztül bemutatni. Az elhivatottság, a szakmaiság, a szenvedély és a küldetés mentén olyan ismert vagy kevésbé ismert nők kaptak helyet az albumban, akik saját közösségükben meghatározóak. Egyfajta turisztikai album is, hiszen ajánlásaikkal, történeteikkel körbevezetik az olvasót a városon a kertségektől a Nagyerdőig. A debreceni szerzők idézetei pedig külön irodalmi utazásra hívnak. Ha valaki 50-100 év múlva megtalálja ezt a kiadványt, látja, milyen színes, diverz is volt ez a város, mennyi hétköznapi hőssel volt tele. Öröm volt az alkotási folyamat minden pillanata. A portréfotókat Csatáry-Nagy Krisztina készítette, a borítót pedig Barna Gréti fotója díszíti. Külön öröm, hogy a Karakter Kávézóban, a Vintage üzletében és remélhetőleg hamarosan a Libriben is kapható lesz a könyv.

Önnek van példaképe?

A szüleim mindenképp, tőlük nagyon sokat kaptam. Mindamellett, hogy apukám szigorú volt velünk, mindig volt benne valami, amire fel tudtam nézni, pedig nem volt könnyű dolga velem, kicsit olyan „csakazértis” gyerek voltam. A saját bőrömön tapasztaltam meg, ha rossz döntéseket hoztam, hiába figyelmeztetett édesapám. Gyermekorvos édesanyámra mindig olyan büszke voltam, arra, hogy gyermekeket gyógyít. Csodálatos ma olyan felnőttekkel találkoznom, akik emlegetik, hogyan gyógyította meg őket. A hospice megtanított a beteg emberek búcsúja kapcsán észrevenni a pillanatban, az emberekben rejlő csodát, hogy milyen apró dolgok is a valódi értékek az anyagias világban.

Így aztán sok ember ad erőt, sok-sok példakép vesz mindannyiunkat körül, a némettanáromtól a hospice-ban dolgozó nővérekig.

A hospice-ban végzett munka mit jelent az életében?

Magyarországon a halál még mindig tabuként kezelendő. Ezt enyhíteni közös feladatunk. Számomra küldetés, egyfajta szemléletformálás az élet értékére, az életvégi emberi méltóságra felhívni a figyelmet; megtanítani, hogyan lehet beszélni a félelmeinkről, hogyan kezeljük a veszteségeinket már gyermekkortól. Az elmúlt két év egy furcsa tükröt mutatott mindannyiunknak: az akkreditált pedagógusok számára kidolgozott képzéseink révén szeretnénk segíteni szakembereknek, családoknak, egyéneknek.

Említette, hogy a szülei sem mondták el önnek, amikor a nagymamája beteg lett.

Igen, talán kímélni akartak engem, kímélni magukat. 20-30 évvel ezelőtt nem voltak ennyire előtérben a daganatos megbetegedések, noha előfordult akkor is. Hazánkban jelentősen javult a veszteséggel, a haldoklással kapcsolatos tabu, folytatjuk a munkát, hogy segíteni tudjunk az elkísérés folyamatában. Európai mintákat tanulmányozva, Magyarország minden tekintetben előrelépést mutat az elmúlt két évtized tükrében, a WHO által előírt ágyszámkapacitás növekedett. Fontos küzdelemnek tartom a hazai szakellátás, otthonápolás finanszírozásának a javítását annak érdekében, hogy a jelenleg 70 ezer beteg otthonában történő ellátása biztosított legyen.

A hospice megtanít arra, hogy mindig tiszteletben kell tudnunk tartani az ember méltóságát, és ekként viszonyulni; figyelni egymásra, hogy senki ne érezze magát egyedül. Sokszor elég egy biztató hívás, tekintet, beszélgetés vagy egyszerűen egy kézfogás.

Vass Kata