A hagyományok tisztelete: ilyen a pásztorélet a hortobágyi pusztaságban

Ezek Kosina Péter szavai, aki a Balmazújváros melletti Darassa-­pusztán gulyás.

A magyarság gazdag történelemmel és számtalan hagyománnyal büszkélkedhet, éppen ezért nem szabadna engedni, hogy azok a feledés homályába vesszenek. Számos olyan mesterség van még jelen a 21. században, amiről talán kevesen tudnák elmondani, hogy az adott szakmabeli munkája miből is tevődik össze egy nap. Ha a Hortobágyra tévedünk, akkor nem ritka, hogy a pusztán csordákra leszünk figyelmesek, és egy-egy emberre az állatoktól nem messze, aki éppen azt szemléli, miként is legelnek a jószágok. Nos, ők nem mások, mint a pásztoremberek, akiknek bizony nem abból áll a munkájuk, hogy naphosszat legeltetnek. Kosina Péter darassai számadó gulyás mindennapjaiba adott betekintést a Naplónak, elárulta, hogyan látja a pásztorság jövőjét, illetve mit gondol a fejlődő technológiáról.

„Szerencsésnek tartom magam, hiszen juhász családból származom. Már tizennégy éves korom óta tudom, mi a munka, ami büszkeséggel tölt el.”

– Körülbelül huszonhat évig dolgoztam juhászként, majd negyvenéves korom óta gulyásként vagyok jelen a pusztában. Léteznek csikós, juhász számadók is, jómagam azért vagyok gulyás számadó, mert egy adott létszámú szürke marháért felelek, illetve valamennyi ember irányításáért is felelősséget vállalok. Jelenleg közel ezer darab szürke marha tartozik hozzám, és itt nem csak arra kell gondolni, hogy legeltetem a gulyát, munkaköröm része többek között az elletés, az értékesítés, illetve az esetleges kárfelmérés – fogalmazott lapunknak.

Nincs megállás

Mint minden munkának, a pásztorságnak is megvan a maga szépsége, valamint a nehezebb oldala is. Azt gondolnánk, nem sok különbség van a gulyás és a juhász munkája között, ez azonban nincs így. Igaz, mindkettő a pásztorságról szól, aki a juhászatban dolgozik, és nem csak hajcsár, az tud körmölni, sántázni. A pásztorcsaládból származó gulyás mindenben meglátja a szépséget, nem kivétel ez alól a munka sem.

– Jelenleg is tanyán élek, nem laktam falun egy percet sem, Balmazújvárostól 15 kilométerre van az otthonom, Darassán. A munka nem esik nehezemre, kissé bosszankodással is tölt el, hogy a téli időszakban valamelyest kevesebb időnk van a fontosabb tennivalókra. Az év utolsó hónapjában kezdődik az ellési időszak, reggel fél ötkor ébredünk, és indulunk a jószágok közé, lerendezzük az elletést, illetve rendbe tesszük az újszülött borjúkat. Van egy kisebb eligazítás, tizenegy óra után megebédelünk, majd kezdődik minden elölről. Hiába sötétedik már négy órakor, azért még később kimegyünk a jószágokhoz. Persze április után a napi rutin teljesen megváltozik, kihajtjuk a jószágokat a legelőre, reggel hat órától egészen tizenegy óráig kint vagyunk a csordával. Utána van egy kisebb pihenő, ilyenkor elvégezzük a benti teendőket, pihenünk, majd délután újra legeltetünk, nem ritka, hogy este tíz órakor végzünk. Persze a pihenőidőt sem úgy kell elképzelni, hogy pizsamára vetkezünk, voltaképpen éberen kell aludnunk – fűzte hozzá mosolyogva.

Hagyományok

Napjainkban sokkal kevesebb pásztor van jelen a tanyákon, mint évtizedekkel ezelőtt. Ettől függetlenül a gulyás úgy véli, nincs veszve minden remény.

– Sajnos van benne igazság, hogy kevesebben vagyunk, de ugyanúgy ez is egy hivatás, mint a hegesztő, ács szakma, ahol szintén nincs utánpótlás.

„Pásztorembernek születni kell, nem hátrány, ha a felmenőink is pásztorok voltak, de az a tapasztalat, hogy már a hagyománytisztelő családokban élő fiatalok többségét is más szakma érdekli.”

– Egy biztos, fejlődni kell, de valamilyen szinten korunk technikái megölik a pásztorságot. Megannyi rendezvényre járunk, sok fiatal csak azt látja, cifraszűrben, gombos mellényben, fején kalappal éldegél a pásztor, pedig ez nem így van. Sokan, akik elszánják magukat, és pásztorkodni kezdenek, egy hét után váltanának, mert szimpatikusabb lesz számukra a traktoros munka: kényelmesebbnek, könnyebbnek találják – mondta.

A jószágszeretet hiányát említette a gulyás, ugyanis a legeltetést nagyon sok ember büntetésnek érzi. Legeltetés helyett inkább nyomkodják a telefonjukat, egyre vágynak, hogy teljen az idő. – Amikor a gulyával kimegyünk a pusztára, akkor nemcsak nézegetni kell, hanem látni is, észrevenni, ha beteg az állat, ha sántít, esetleg elkülönül a többitől. Erre a munkára, mint már említettem: születni kell! Egy életforma, amit nem lehet kicsit szeretni, imádni kell, csak akkor tudjuk szívvel-lélekkel végezni. Számomra a Hortobágy mindig gyönyörű, minden évszakban más arcát tudja mutatni, ezért is megunhatatlan. Tehát nemcsak a munkámat, hanem minden velejáróját szeretem. Ha megindul a gulya, és megszólalnak a kolompok, az számomra sokkal szebben cseng, mint akár egy 100 tagú zenekar muzsikája – mondta.

Nagy Emese

A bárándi csengők népművészeti emlékek

A megye legújabb kulturális örökségi helyszíne, az országos jelentőségű Bárándi pásztorcsengő-gyűjtemény a hagyományos paraszti kultúra különleges tárgyi együttesét mutatja be – olvasható a Hajdú-Bihar Megyei Értéktár oldalon. Az állandó kiállításon megtekinthető 400 darabos néprajzi gyűjtemény egy letűnt falusi kézművesiparnak, a csengőöntésnek állít emléket. A Veres Sándor által 2000-ben létrehozott nyilvános csengőgyűjtemény a muzeális értékű csengők országos értéktáraként működik. A gyűjteményben megtalálható a Magyarország területén használt csengők számtalan típusa: böszörményi vésett díszítésű, kecskeméti, edelényi, Hamar-féle csengők, cigány csengők, pergők, jolsvai kolompok. A magyar pásztorcsengő évszázadokon át a hagyományos paraszti állattartás meghatározó tárgyi eleme volt. Kolompszerű, idiofon jelzőeszközöket Európa-szerte használtak a pásztorok.