2019.09.11. 11:45
Szerelem, tekerem
Viszonylag későn tanultam meg biciklizni, akkor, amikor már zavart, hogy a nálam évekkel fiatalabb óvodások is játszi könnyedséggel tekertek (pótkerekek nélkül!), ezért összeszedtem a megmaradt önbecsülésemet, és én is két kerékre pattantam.
Nem ment persze könnyen, sőt, egyetlen, életem végéig megmaradó harci sebesülésemet is annak köszönhetem, hogy kevésbé kecsesen, de legalább látványosan és gyorsan szántottam fel az út porát a bicikliről lerepülve, a zokogásba torkolló esetet pedig egy tetanusz elleni védőoltás koronázta meg.
Ez sem szegte azonban kedvem, s az imbolygó kezdetek helyét csakhamar stabil bringázások vették át, és amikor már elengedett kézzel is megtanultam tekerni, tényleg úgy éreztem, enyém a világ. Nem teltek el nyarak biciklizések nélkül, és ha nem volt társaságom, hát egymagam indultam felfedező körutakra. Sosem untam meg, állandóan róttam a köröket.
Szerencsére ez a szerelem felnőttkoromra is megmaradt, és ha tehetem, csinos kis kerékpáromat választom társamnak a zord tömegközlekedés helyett.
A biciklizés pedig jót tesz testnek, léleknek egyaránt, időt is spórolok vele, az egyre több kerékpárút pedig valódi főnyeremény.
Kívánhat-e az ember lánya ennél többet? Ja, igen… Például, hogy tanuljunk meg békésen együtt közlekedni gyalogos és autós társainkkal, és esküdt ellenségek helyett emberként tekintsünk a másikra. Naiv persze nem vagyok, mindez csak utópia, de hát álmodozni legalább olyan jó, mint biciklizni!
