2017.08.13. 18:17
Miatyánk
<em>Fogalmam sincs, miért jutott eszembe ez az ima éppen a rekkenő kánikulában, amikor az UV sugárzás és a hőség a tetőfokára hágott, jómagam pedig egy kis medencében hűsöltem. Bár nem sokat értettem belőle, gyerekkorom esti imádsága volt ez, ami nélkül nem tudtam volna nyugodtan aludni, s amit minden áldott vasárnap a többi hívővel együtt szintén végigmormoltam a délelőtti misén, hol a Szent Anna utcai, hol az Attila téri templomban</em>. Kenyeres Ilona írása.
Fogalmam sincs, miért jutott eszembe ez az ima éppen a rekkenő kánikulában, amikor az UV sugárzás és a hőség a tetőfokára hágott, jómagam pedig egy kis medencében hűsöltem. Bár nem sokat értettem belőle, gyerekkorom esti imádsága volt ez, ami nélkül nem tudtam volna nyugodtan aludni, s amit minden áldott vasárnap a többi hívővel együtt szintén végigmormoltam a délelőtti misén, hol a Szent Anna utcai, hol az Attila téri templomban. Kenyeres Ilona írása.
Édesapám ugyanis római, édesanyám pedig görögkatolikus volt. Nagyanyáim pedig rendre azt sulykolták belém, hogy rendszeresen meg kell gyónnunk a bűneinket abban a kis fülkében, ahol illedelmesen le kell térdelni, majd a kis rácsos ablak mögött diszkréten helyet foglaló „ügyeletes” Isten szolgájának töredelmesen vallani. Valahogy így: „Gyónom a mindenható Istennek, és Isten helyett neked, lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el”. És itt jönnének a bűnök.
Bizony, elég nagy fejtörést okozott nekem, hogy mit is suttogjak el diszkréten a pap bácsinak, akinek az a dolga, hogy az én hatalmas vétkeimet meghallgassa, majd feloldozzon azok alól, egy-két Miatyánk elmondásának erejéig. Általában olyasmit motyogtam, hogy nem fogadtam szót nagymamámnak, vagy nem az első hívásra mentem be az udvarról, esetleg valamilyen csúnya szót mondtam. E bűnök közül azonban egy sem volt igaz, mert soha nem mertem volna szembeszegülni senkivel, igen-igen szigorú édesapám megtorlásai miatt. De mivel valami bűnt csak kellett produkálni, hát „gyóntam”.
Nem tudom, a mai, szókimondó világban, az össznépi netes mocskolódásban, a nagy demokráciában imádkozik-e még valaki. Gondol-e arra, hogy a lelki békéjét úgy őrizheti meg leginkább, ha nem csupán ő kéri Istent, bocsássa meg a vétkeit, hanem ő maga is igyekszik megtenni azt az ellene vétőkkel szemben. A mindennapi kenyerüket ugyan még kérik egyesek – bár lehet, nem az Istentől, hanem a karitatív szervezetektől –, de a kísértések ellen talán már senki sem tiltakozik. Maximum a gonosztól való megszabadítást viselnék szívesen. Én az Istent már nem a templomban keresem – ott csak a papok vannak. Isten bennünk él. És valahogy az ima utolsó mondatára – „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké” – sem mondanék már áment.
